Folytatásos regény, álmodott világ, amelyben bármilyen egybeesés csupán illúzió

2010. szeptember 28., kedd

Bogozás

Kilépni egy hosszú évek óta tartó életrendből elhatározás kérdése. Akár nagyon gyorsan is történhet. Az, hogy feldolgozzuk a megélt éveket, egy hosszú folyamat. Természetesen érdeklődtem már ebben a témában sorstársaktól, mind azt mondták, nem könnyű. A kezdeti felszabadultság érzést követi egy homályos gubanc, amiből mindenféle szálak lógnak ki elkötetlenül. Mostanában, - ha épp nincs aktuális elfoglaltságom -, a napjaimat ezeknek a szálaknak a kibogozása tölti ki. Úgy érzem, hogy meg kell fejtenem, hogyan jutottam idáig, miért választottam azokat a megoldásokat, amiket éppen választottam? Ki voltam, kivé váltam, mit tanultam, és persze, hogy milyen árat fizettem mindezért? Szeretném elfogulatlanul vizsgálni, mintha kívülről nézném, de ezt persze abszurd óhaj. Minden részemet áthatja, ebből vagyok.
A történet mindennapos. Az teszi különlegessé, hogy egyszeri és megismételhetetlen. Én éltem át, az én érzelmeim, örömeim, fájdalmaim, csalódásaim, vagy sikereim adják a mintázatát. Lefejtem, mint egy megunt pulóvert, aztán majd kötök az anyagából egy újat. Talán.
Egyenlőre küzdök a szálakkal, igyekszem oldani a görcsöket.


 
iknitthereforeiblog.blogspot.com

2010. szeptember 16., csütörtök

Alapok


Az, amilyenné válunk felnőtt korunkban, nagyrészt a neveltetésünktől függ. Születésem idején nem volt könnyű az élet. Bár nem tudom, van-e olyan időszak, mikor könnyű az élet? Azt tudom, hogy még nem bomlott le a régi hagyományos rend, így a gyerekeket is ez alapján nevelték. Nem volt mindent szabad a gyereknek, csak azért, hogy ne sérüljön a lelke, vagy mert nem értek rá. Szigorú korlátok szabályozták, és egyben védték a gyerekeket.
A felnőttek szava szent volt, nem csak a családtagoké, hanem bármely felnőtté. A tisztelet alapból kijárt nemcsak a felnőttnek, de a tőlünk idősebbnek is. A gyereknek felnőtt társaságban hallgass volt a neve, csak akkor beszélt, ha kérdezték. Be kellett tartani az illemszabályokat, a szülő szégyene volt, ha a gyereke nem tudott viselkedni. A felnőttek figyeltek a mások gyerekeire is, számon tartották őket. Ha valami rosszat, vagy jót tapasztaltak, tudatták a szülővel. Sokkal szorosabb kapcsolatban éltek egymással az emberek, mint manapság.
Az utcabeliek mindent tudtak egymásról, folyamatos, napi beszélgetéseikben megosztották egymással az információkat: mi lesz az ebéd, ki halt meg, vagy ki megy férjhez, tojnak-e már a jércék, gyógyul-e a szomszéd anyja, vagy bármi hasonló. Esténként "tanyába" jártak egymáshoz, főleg a hosszú téli estéken, hol egyik, hol másik szomszédnál üldögéltek, beszélgettek, morzsolgattak kukoricát, dominóztak, vagy kártyáztak babszembe. TV még nem volt, hál Istennek, ezért nem a dél-amerikai birtokos fogadott lányának az aktuális szerelmi bonyodalmai, vagy halálos betegsége volt az téma, hanem a jól ismert falubeli, vagy rokon.
Az, hogy figyeltek egymásra, nem csak korlátozó erővel bírt, hanem segítséget is jelentett. Kérés nélkül segítettek egymásnak, ha valakinek szüksége volt rá. Tudták, ha valaki szűkében volt valaminek, vagy ha beteg volt, és nem tudott dolgozni, kisegítették. Ezek a dolgok kölcsönösek, és magától értetődőek voltak.
Mi, az utcabeli gyerekekkel együtt nőttünk fel, egyfajta közösségként. Mikor hol voltunk éppen, az a szülő figyelt ránk, vagy adott uzsonnára zsíroskenyeret, vagy ami volt a háznál. Rengeteg fajta zsíroskenyér volt. A natúr disznózsírtól kezdve a különböző sült zsírosig, kolbászzsíros, kacsa-libazsíros, ettük hagymával, vagy zöldhagyma szárral, őrölt paprikával meghintetten, később paprikával, paradicsommal, nyers, vagy savanyú uborkával, gyümölcsökkel, de megunhatatlanul ettük. Nem is volt nagyon más, mint zsíros, vagy lekváros kenyér, két étkezés között. Nem emlékszem, hogy bármikor is nyavalyogtunk volna, hogy nekünk ilyen nem kell! Az én generációm már nem éhezett. Én legalább is úgy emlékszem. A ruházkodás még nem volt tökéletes, de kenyér már minden családnál volt elég.
A divat még nem diktált. A hétköznapi ruha addig volt rajtunk, míg piszkos nem lett, ez több napot is jelentett, Illett vigyázni a ruha tisztaságára, mert a vizet hordani kellett az utcai kutakról, ami nem volt könnyű munka.
Artézi kutak voltak többfelé a falu utcáin. Ha a legközelebbinél sokan álltak sorban, vagy lassan folyt, menni kellett a távolabbiakhoz. Fürdés egy héten egyszer volt, amikor egymás után fürödtek le a gyerekek, majd az anya, aztán a legpiszkosabb munkát végző apa a kádban. Minden este lavórban mosdottunk tetőtől talpig. Az biztos, hogy sokkal kevesebb vizet pocsékoltunk, mégis tiszták voltunk. Mosás hetente egyszer, általában hétfőn, kenyérsütés általában szerdán volt. Minden munkának szabott ideje volt éa a család minden tagja dolgozott. A gyerekeket koruknak megfelelően, különböző feladatokkal bízták meg. Állatokra vigyázni, etetni  már a kicsik is tudtak. Később a teherbírásuknak megfelelően a kertben gyomlálni, kapálni, a betakarításban segíteni kellett. Első volt a kötelesség, utána a játék.
Folyamatosan ellestük a felnőttektől, mit hogyan kell csinálni, mert köztük éltünk, nem voltunk elkülönítve.
A hagyományos közegben természetes volt a különböző generációk együttléte, közös munkálkodása. A gyerekek "hallgatták a szót", figyelték, hogy viselkednek a felnőttek. A szokások, a rend észrevétlenül részünkké vált, átöröklődött. Kevesebb inger ért bennünket, de az az inger szilárd, egyértelmű kapaszkodókat adott.

http://mek.oszk.hu/02700/02789/html/174.html


2010. szeptember 6., hétfő

Belső gyermek

Nem tudom, ki hogy van vele, de én soha nem érzem magam annyi idősnek, mint amennyi vagyok. Néha, ha a tükörben meglátom magam, elcsodálkozom, mert a kép, ami bennem van magamról, annyira más, mint akit látok. Pl. egyszer nézelődtem egy szakmai kiállításon. A stand alacsony volt, lefelé figyeltem, és csak a szemem sarkából regisztráltam, hogy a stand túloldalán egy nő is nézelődik. Már javában a következőnél jártam, mikor eljutott a tudatomig, hogy az a nő a "másik oldalon" én voltam egy tükörben! A tükörről jut eszembe, hogy egyszer az olvasó szemüvegemmel a szememen mentem a fürdőszobába kezet mosni. Ahogy belepillantottam a tükörbe, rájöttem, hogy mégis csak jól van ez a világ megalkotva, hogy ahogy az ember öregszik, romlik a szeme...
Szóval: az, aki szerintem én vagyok, megmaradt valahol 35-40 év körül. Akkor van ereje teljében, teljesen kifejlődve az ember, egy nő akkor "nyíló rózsa". Jó esetben már kifejlett egészséges öntudata van, tisztában van az életben elfoglalt helyével, adottságaival, erejével. Ám az esetek túlnyomó részében ez mégsem így van.
Ha megfigyelünk egy gyermeket, akit még alig befolyásolt a környezete, akkor egy boldog, elégedett, öntudatos, bizalommal teli embert látunk. Ahogy telik az idő, úgy deformálódik a magával hozott tökéletes énképe. Ez, a valaha tökéletes gyermek most is ott van bennünk, és riadtan figyel, hogy vajon képes-e megfelelni az összes elvárásnak, ami szembe jön vele? Beöltözött mindenféle védőruhába, megtanult számtalan védekező technikát, ám mégis magárahagyott, és sebezhető. Mindannak a mélyén, aki most vagyok, ott álldogál a gyermek, aki reménnyel telve jött ebbe az életbe, azzal a hittel hogy megváltja a világot, de legalább saját magát. Mikor is feledkeztem meg róla? Ő a részem, aki a figyelmemre és a szeretetemre vágyik, és arra, hogy érezze: tudom ki ő, szeretem, fontosak számomra az álmai, és igyekszem valóra váltani őket.
Visszahajolok valamikori gyermek önmagamhoz, magamhoz ölelem, megvigasztalom és elmondom neki, hogy nincs oka félelemre.

 
Child's Eyes, Sean Cloutier 1998

2010. augusztus 29., vasárnap

A túlsó parton

 Az elköltözésem hete olyan volt, mint egy tornádó, a következő olyan, mint a táj a vihar után. Mostanra a dolgok kezdenek a helyükre kerülni, de még közel sincs rend. Akkor tudhatjuk, hogy helyes úton, helyes irányba megyünk, ha a szükséges dolgok szinte automatikusan megoldódnak, ahelyett, hogy variálni, küszködni, átszervezni kellene, mégsem jönne össze semmi. Olyanra gondolok pl., hogy a net átkötése egyik helyről a másikra úgy történt, hogy épp megérkeztünk a ház elé a géppel, mikor megállt a szerelő is. Semmikor máskor aznap nem értem volna rá, csak akkor. Fél óra alatt megtörtént az átkötés. Ez csak egy dolog, de lényegében minden flottul zajlik.
Féltem, hogy felbolygatom anyukám életét, meg a lakását, ha áthurcolkodom, de szinte meg sem látszik a lakáson, mindennek került helye, minden kézre esik, még aludni is tudok. Furcsa volt itthon aludni 27 év után. Naponta jártam itt, de aludni soha. Csiszolódnunk persze kell, de a jó szándék mindkettőnkben megvan. Nyugi van, csend, nincs káromkodás, veszekedés, hőbörgés, nyomott hangulat, tehetetlenség érzés.
Az régi lakásból csak a nagy ablakok hiányoznak. Imádom a fényt, éjszaka sem sötétítem el a szobát. A házunk déli fekvésű volt. A hálószobába sütött be a felkelő nap fénye, aztán körbejárta az épületet, a konyhába köszönt be, mikor aludni tért. Valamikor szerettem azt a házat, mostanra már inkább menekültem onnan.
A szülői ház csendes mellékutcában van, sok a virág, a zöld, a kert hatalmas, és mivel a város szélén van, nem korlátoz semmi, hogy messzire lássak, és az ég úgy boruljon rám, mint egy hatalmas üvegkupola. Sokszor csak azért elmegyek odáig, hogy körbenézzem az eget.
Persze rengeteg elmaradt munka is van itt, meg egyenlőre kilátástalannak tűnő megoldatlan gondok, mint a lepusztult tető, vagy az ablakok. Valami azt súgja, hogy ezt mindet meg tudom oldani.
Úgy legyen.



2010. augusztus 28., szombat

Miért kötnek az emberek házasságot?

Az én fiatalságom idejében még az volt a szokás, hogy ha két ember megfelelő korban volt, és megfelelőnek találta a partnerét, akkor házasságot kötött. Ez a kötelék már másról szólt, mint anyáink, nagyanyáink idején, de még mindig a régi erkölcsrend korlátai határozták meg a létét. Manapság, természetes, hogy ha két ivarérett fiatal találkozik, akkor nemi életet is él. Biztosított a nyugodt, biztonságos, meghitt környezet, és mivel minden alapvető emberi igény is kielégíttetik: - " Ehess, ihass, ölelhess, alhass! / A mindenséggel mérd magad! " ( József Attila) -Tulajdonképpen miért is házasodni ? Különösen, ha szülő fizeti a rezsit és minden felmerülő kényelmetlenséget megold. Nekünk ha élvezni akartuk a felnőtt élet előnyeit, akkor vállalnunk kellett az ezzel járó nehézségeket is . Vagyis képesnek kellett lennünk önmagunk, sőt gyermekeink ellátására.Természetesen szüleink, mint védőháló mögöttünk, alattunk voltak, de az önállóság megteremtése nagyon fontos volt. Gyermek- és ifjú korunkban sokkal inkább meg kellett felelni a felnőtt világ elvárásainak, mint a mostani gyerekeknek, ezért igyekeztünk megvalósítani a saját önállóságunkat, hogy a saját életünket, a saját igényünk szerint élhessük.


2010. augusztus 26., csütörtök

Megfelelési kényszer

Nagyjából két éve készülök megtenni, amit végre megtettem, mégsem könnyű. Igyekeztem fölkészülni minden várható reakcióra, de az övön aluli ütések mégis fájnak. Soha nem gondoltam azt, hogy én magam hiba nélkül való vagyok. Úgy gondolom, minden párkapcsolati kudarc két emberen múlik. Olyat is el tudok képzelni, hogy mind a kettő jót akar, csak éppen nem a másiknak megfelelő módon. Aztán olyan is van, amelyikben az egyik fél meg van arról győződve, hogy neki kötelessége mindent megtenni akkor is, ha a másik fél csak az elfogadást részesíti előnyben. Úgy érzi, neki ez jár, alapvető emberi joga. Nem kell semmit tennie érte, nem kell hasonló gesztusokkal viszonozni, ahogyan gyermekként sem kellett tennie semmit a kapott szeretetért. Viszonylag hamar beállt nálam az az üzemmód, amikor konnektornak éreztem magam, akire csak rá kell csatlakozni - bele kell dugódni -, feltöltődni, és továbbállni.
Azt hiszem, egy kicsit sok voltam mindenkinek. Lehet, hogy ez csak az én fixa ideám. Ki tudja, honnan vettem ezt? Lehet, hogy a mindig is meglevő idegenségi érzésem? Vagy, hogy mélyen érintett, mikor tinikoromban a verseimet olvasván azt az értékelést adta egy srác, hogy "az a baj, hogy túlságosan szélsőséges az érzelmi hullámzásod"? Igyekeztem megfelelni. Mindig, mindenkinek. Jó, tudom, sokan vagyunk így ezzel. Mennyi élet fecsérelődik el! Milyen jó lenne megmaradni abban a tudatban, hogy tökéletesek vagyunk, telve öntudattal, bizalommal.
Milyen hatások alakítanak bennünket? Először is a családunk, ahová megérkezünk. Az általuk hozott minták, amit az ő szüleik, családjuk plántált beléjük. Aztán a tágabb környezet, mindenki, akivel találkozunk, a pedagógusok, akik tanítanak, a barátaink, akikkel kapcsolatba kerülünk, a média, amely hirdeti a követendő trendet. A könyvek amiket olvasunk, a filmek, amiket megnézünk, mind, mind hatással van ránk, akár tudatában vagyunk, akár nem. Azokról a hatásokról nem is beszélek, amelyek hétköznapi szinten föl sem foghatók, mert nincsenek benne a köztudatban. Hívhatnám őket tudat alatti manipulációknak is.
Szóval az ember, növekedése során kialakít magának egy elképzelést arról, hogy milyen is szeretne ő lenni, vagy mit várnak el tőle, aztán igyekszik annak megfelelni. Minél szélesebb a kapcsolódási terület, annál burjánzóbbak az igények.
Azt hiszem, a mostani generációban már többen vannak tudatában annak, hogy ők úgy értékesek és szerethetők, ahogy vannak, nem akarnak megfelelni mások oktalan elvárásainak.


youknowit.com

2010. augusztus 22., vasárnap

Kilépés

A nagytakarítás sikerrel járt. Két szobát már nem is kellett kifestenem/festtetnem.
A katalizátor Ditte barátnőm képében jelent meg. Dittével a kirakatsuliban találkoztunk, lettünk kolitársak, ezzel együtt barátnők is. A barátnőkkel én csínján bántam. Általánosban volt egy barátnőm, gimiben egy másik, aztán már csak egy, Ditte. Őt sem láttam 15 éve. Fölhívott, hogy meglátogatna, mert nemrég hirtelen meghalt a férje, és a sok teendő és gond után szeretne egy kicsit más közegben feltöltődni. Megtisztelt vele, hogy engem választott. Nagyszerű érzés volt, hogy tizenöt év után ott folytattuk, ahol abbahagytuk, olyan maradt, amilyennek ismertem, és épp oly közel éreztem magamhoz, mint egykor.
Ahogy ilyenkor lenni szokott, pont ebben az időszakban sok munkám volt, /plusz a festés otthon/, és csak úgy tudtunk egy kicsit több időt együtt tölteni, ha én este elmentem a szállodába, ahol laktak, és 8-1/2 12-ig beszélgettünk. Mint kiderült később, ez a kavics állította le a gépezet működését.
Másnap kitakarítottam festés után, ablakkereteket festettem és hagytam száradni. Délután mentem dolgozni. Amikor következő nap elkezdtük volna leánykámmal a bepakolást, /miközben életem párja szokásához híven a TV előtt feküdt/ eldördült a szózat: innen csak kifele lehet pakolni, befele nem! Vigyed innen kifele ami a tiéd, takarodj innen, úgyis menni akarsz! Mint kiderült én nem csinálok semmit, megvonom az energiámat a családomtól mindenféle idegenek miatt, 8-, 9-, meg éjfélkor járok haza, ki tudja hol vagyok, vagy valami hasonló. A lányom kiakadt, mert minden vágya az volt, hogy a szobája végre lakható és penésztelen legyen. Másnapra vártuk a festőt ki kellett volna pakolni, de nem volt hova, mert a hálószobába nem lehetett bepakolni az oda való holmikat. Azt csak később vettem észre, hogy a szokásos alkohol adag mellé elfogyott az ajándékként kapott 2 l. termelői Egri Leánykám 2/3-a is. A vasárnapunk további része tehetetlenségben telt. Zsibbadtan és értetlenül búsultunk, végre, évek óta először sírni is képes voltam. Azonnal elmenni nem tudtam, mivel anyukámnál - ahová mentem volna-, éppen vendégek voltak. Tőlük kaptam a Leánykát is.
Költözködni csak később kezdtem, hétfőn, amikor elküldtem a festőt is, aki most persze megjelent. /Előző héten kedd helyett pénteken jött, addig potyára voltunk kipakolva./ Az egészben az bántott legjobban, hogy szerettem volna rendben otthagyni a lakást, és legalább azt kivárni, hogy Kyara lányom beköltözzön a koliba.
Végül is, egy házasságból kilépni soha sem lehet jókor.

2010. augusztus 7., szombat

Rálátás

Apám, mint minden férfi, a nővérem után már nagyon fiút várt a születésemkor. Nem tudom, mennyire hat egy gyerekre, hogy milyen történeteket mesélnek neki a születésével kapcsolatban, de én igyekeztem pótolni egy fiút. Szerettem volna kárpótolni azért, hogy nem fiú lettem. Ez most fogalmazódik meg bennem, sosem volt tudatos. Jobban vonzottak a férfias feladatok, mint a kevésbe látványos női munkák. A konyhát pl. nagy ívben kerültem. Még ma is ritkán találok örömet a főzés-sütés-befőzés Bermuda-háromszögében, holott tudom,milyen fontos, hogy az ember a családjának szeretettel elkészített ételt adjon,és azt közösen, meghitt légkörben fogyasszák el. Bizony a kapcsolatok két nagyon fontos pilléren nyugszanak: ágy és asztal. Az a család, ahol az anya szeret főzni, és fontosnak tartja a közös étkezést, sőt annak külsőségeire is ügyel, általában szeretőbb, harmonikusabb.
Számomra az evés csak szükséglet, nem elsődleges élvezeti forrás. Persze, ha már enni kell, inkább olyat eszem, amit szeretek, ezért hajlandó vagyok főzni. De, hogy élvezném, az túlzás.
Babázni viszont nagyon szerettem, van is három gyermekem. A legjobb, amit életemben tettem, hogy őket a világra segítettem, és felneveltem. Remélem nem kell nekik megbánni, hogy engem választottak édesanyjuknak. Azt is szeretném, ha minél jobban sikerülne megoldaniuk azt a feladatot, amiért erre a világra jöttek.
Úgy hiszem - mert csak ennek van értelme -, hogy nem lehet, hogy csak egyszer szülessünk. Életek sorozatán megyünk keresztül, mindig új, meg új feladatokat tűzünk magunk elé, hogy megtapasztalhassunk mindent, ami megélhető, hogy átélhessük minden teremtésünk következményét. Mivel ez a sűrű 3 dimenziós kétpólusú /jó-rossz/ világ nagyon sok szenvedéssel és fájdalommal jár, az ember megfárad. Pihenésre, feltöltődésre és gyógyulásra hoztuk létre a halált. Halálunkkor hazamegyünk, mint a vándorlegények, akik begyűjtötték a megtanulnivalót. A lelkünk azonban nyughatatlan, mindig új és új tapasztalatra szomjazik, hát újra és újra útra kel. Utazásainkon elkopnak a ruháink, hát minden útra új ruhába öltözünk. A ruha, a test, a külső megjelenés mindig csak egy útra elég. A lényegünk, a vándor örök.
Amikor ezt megértettem, minden a helyére kattant.Nincs igazságtalanság, mert a vándorlások folyamán mindenki mindent megtapasztal. A jót ugyanúgy, min a rosszat. Mivel a világ egyensúlyra törekszik, ahol valamiből több van, onnan elvétetik, ahol kevesebb, hozzáadatik. Ez akkor is így van, ha első látásra, vagy rövid távon nem így látszik. Nem láthatjuk át az egész folyamatot. Érzékszerveink, agyunk csak kis
egységeket képes egyszerre befogadni, értékelni. Ezért nehéz átlátni az egészet, a mindenséget működtető törvényeket. Univerzális törvények, ritmusok formálják a mindenséget, ami összefüggő egész. Mindenre, és mindenkire egyformán hat, akár tudatában van, akár nincs. Minden önálló létező tökéletes egész, de része a teljességnek. Így alkotnak a legkisebb építőkövek atomokat, egyre bonyolultabb anyagokat, sejteket, amik szervekké rendeződnek, melyek még nagyobb egységgé, szervezetté, testté állnak össze. A sor itt sem áll meg, minden újabb, nagyobb egységet hoz létre... Minden mindenre hat, minden mindenhez kapcsolódik, minden EGY.

Kövek

Semmi sem véletlen, amit megélünk. Minden megélésünk egy kő abban a képben, amelyik majd az életünk végén kirajzolódik. Hiszem, hogy nem egyszer élünk, jövünk a semmiből, és elenyészünk a semmibe. Többek között azért sem, mert ennek nincs semmi értelme.
Materialista és ateista voltam. Meg voltam róla győződve, hogy az idők előrehaladtával az emberiség fejlődött, okosabb, műveltebb, felvilágosultabb lett. A régi korok emberei primitívek, hiszékenyek, műveletlenek voltak, akiknek mindent be lehetett mesélni. Manapság már azt vallom, amit én is mástól  hallottam: "Az emberiség intelligenciahányadosa állandó. Csak az emberek száma nő."
A vidéket, ahol felnőttem, reformátusok lakják. Azok az öregek, akikre emlékszem, egyenes tartásúak, büszkék,  kemények voltak. Keveset beszéltek, és nem hivalkodtak az érzelmeikkel. Más vidékről valók akár ridegnek is mondanák ezt a viselkedést, én inkább gyakorlatiasnak és egyenesnek látom.
A vidék sík, messzire, akár 30 km-re is ellátni akadály nélkül, ezért fölösleges minden rejtőzködés. Támadni csak nyíltan lehet, a védekezésre van idő felkészülni. A föld gazdagon terem, de meg is kéri az árát: nehéz megmunkálni, kötött talaj, ha nedves dagasztani lehet, ha száraz visszapattan róla a kapa, szétszakadnak a gépek. Itt pedig a föld adta a megélhetést. /Egészen mostanáig, amíg be nem következett ez a kifinomult rabszolgatartó társadalom, ami elsorvaszt lassan minden normális életet./
Apám ide született, de az egyházzal szembeállította még gyermekkorában egy embertelen pap. Apámban nagy igazságérzet és jó emberismeret ötvöződött. Gondolkodó ember volt, mert gondolkodni. Legfeljebb nem beszélt róla, hogy mire jutott. A vallásokról azt tartotta, hogy népbutítás, de ha megkérdeztem, hogy szerinte mitől működik a világ, talányosan csak annyit mondott: "valaminek lennie kell". Ez a valami azonban semmiképpen nem lehet hosszú ősz szakállú öregember.
Anyám messziről, katolikus vidékről került ide. Anyai nagyszüleim, hithű katolikusok voltak, szigorúan betartották a vallási előírásokat. Évente egyszer kétszer találkoztunk velük, ezalatt nagyanyám igyekezett  nővéremet és engem megtanítani az imákra, és bibliai alapismeretekre, de nem voltunk túl fogékonyak.
Amikor náluk voltunk a tisztaszobában aludtunk. A falon, az ágyak fölött vérzőfejű, töviskoronás, szenvedő Krisztus őrzött bennünket éjszaka. Ez a félelmetes élmény megalapozta a katolicizmushoz való viszonyomat.
A templomi csillogás, és az a mód, ahogyan arrafelé egymás mellett élt a könnyen kimondott áldás és az átok, számomra álságossá, külsőségessé tette ezt a vallást. A hit mélysége, rejtett tudása soha nem érintett meg, nem is volt rá módja. Ha valaki akkor azt mondja, hogy beszélgetni fogok az őrzőangyalaimmal, kapásból kinevetem.
Amikor már a saját fejemet is kezdtem használni, rá kellett jönnöm, hogy mindaz, amit velünk tanítanak nem adja meg az alapvető válaszokat sem. Volt egy csomó tátongó lyuk, amit igyekeztek betakarni ezzel-azzal, 
de ha elég közel óvakodott hozzájuk az ember, megborzongott a mélységüktől. Ilyen kérdésekre gondolok: Mi az élet értelme? Miért élünk, ha úgyis meghalunk, és nem marad utánunk semmi? Hogyan jött létre a világ? Milyen törvények alapján működik? Ki, vagy mi működteti?

2010. július 30., péntek

Út befelé

El akarok menni. De mindenhová magammal viszem magamat. Ez nehezíti a dolgot. Nincs mese, szembe kell nézni önmagammal, rendet kell tenni!
 Ki vagyok én, mit akarok, honnan jöttem és mi felé tartok?
Hmm...Nézzük csak! Ki vagyok én? Nem tudom hogyan lehet ezt meghatározni. Egy folyton változó, mozgásban lévő, tapasztalatot gyűjtő, beépítő önálló létező. Általában nem így érzékeljük magunkat, mert pillanatnyi, statikus állapotra fókuszálunk, arra, "aki éppen most vagyok", arra, aki az adott pillanatban  birtokában lévő tapasztalatok alapján értékeli, minősíti a világát, és benne önmagát. Az, aki most vagyok, az egy, a megélt tapasztalataim segítségével felállított hiedelem-rendszer. Minden amit eddig megéltem, vezetett ide, ahol most vagyok. Amit ezután teszek, vagy történik velem, tovább alakít majd.
Mindahányan kialakítunk magunknak egy hiedelem-rendszert, melyben meghatározzuk a viszonyítási pontjainkat. Egyszerűen: mit hiszünk, és mit nem. Külön világunk van, amelyet csak mi érzékelünk olyannak, amilyen.
A legrégebbi emlékem, amire emlékszem, hogy nem tudom mennyi idősen, ülök egy rácsos ágyban, süt a nap, hányingerem van, rosszul érzem magam. Nem tudom, mit keresek én itt, mikor itt nem jó,. Haza akarok menni.
Most látom csak, hogy ezzel vissza is kanyarodtam az első mondathoz. Hát, igen, úgy tűnik, ez az én alapvető problémám. Haza akarok menni! De nem lehet, mert a "hazát" itt kell megteremteni a fizikai síkon, ahol élek, mert ezért jöttem, ezt vállaltam, csak olyan nehéz, és már unom...
Mostanra tudom, hogy vannak mások is, akik hasonlóan éreznek és hasonló a feladatuk is, de egész eddigi életemben magányos voltam, fázott a lelkem akkor is, ha szerető család, vagy jó barátok vettek körül. Nem tudom, mások hogy éreznek, mennyire elégíti ki őket a világban jelenlévő emberi kapcsolatok minősége, de nekem minden kevés volt. Örökös hiány élt bennem, betöltetlen fájó űr. Életemben egyetlen egyszer éreztem azt, hogy létezik az a valami, amit kerestem. Életem nagy szerelmével éltem át. Szeretkezésünkkor mélyen bennem kinyílt a tér, bezuhant a fény, fölemelt, átitatott, magába olvasztott. Eggyé váltam a mindenséggel, a mindent betöltő, elfogadó, befogadó, ragyogó fénnyel. Meghatározó élmény volt. Ilyen elementáris élménnyel később nem találkoztam. Nem is orgazmus volt az, hanem valami más, több annál. Mostanában meditációban már el tudok jutni abba a dimenzióba. Ez nagy öröm, és hatalmas segítség ahhoz, hogy el tudjam viselni a mindennapokat.
A napokat már nem "elviselni" akarom, hanem örömben megélni! Ezért kell váltanom.

2010. július 28., szerda

Tisztulás

Nem tudom, a mazochizmuson kívül mi késztethet embert arra, hogy kínkeservek közepette levakarja a festéket a vízvezeték csövéről. Mindezt az után, hogy spaknival lefejtette a lakóelőtér plafonját, és a fürdőszoba összes festett felületét.
Ez az ember én vagyok. /Tudom, VAGYOK AKI VAGYOK, ezt már rögzítettem magamban./
Hogy miért csinálom, arra már nehezebb válaszolni. Persze, azért csinálom, mert meg kell tisztítanom a lakást a penésztől. Azt a lakást, amit itt fogok hagyni, / remélhetőleg / a rendbetétele után. Benne hagyom az egész eddigi életemet, férjestül, csak a saját személyes holmimat viszem . Vagy csak egy részét.
Semmit sem sajnálok már itt hagyni. Érdekes érzés. Hasonlít a szabadsághoz.
Csak már ott tartanék! De addig még ki kell hogy tartson a türelmem, meg a fizikai erőnlétem. Meg a pénzem.
Az egészben az az érthetetlen, hogy miért ragaszkodom ahhoz, hogy kitisztítva, rendbe téve hagyjam itt?
Valószínűleg teljesen belém ivódott az előző életeim során, hogy sanyargattam magam. Szerintem az önostorozó korbács is közeli ismerősöm lehetett, azért olyan nehéz most ezektől a jól bejáratott szokásoktól megválni. Majd, ha már kívülről nézek vissza,biztosan érthetetlennek fogom találni, hogy miért maradtam ebben a házasságban 27 évig. Addig meg próbálom tisztázni magamban, hogy miket is tanultam az átélt dolgok hatására.
Egyszer azt mondtam, hogy, ha valaha írok egy könyvet házasulandó lányok számára, az első mondat csupa nagybetűvel ez lesz:
SOHA NE HIDD AZT, HOGY MEG TUDOD VÁLTOZTATNI!
Ez a legnagyobb csapda. Az ember lánya úgy gondolkodik, hogy jó, jó, hát ez, meg az nem az igazi, de majd én formálok rajta! Ami kezdetben nem jó, az később csak rosszabb lesz. Vagy elfogadom a számomra rossz dolgokat eleve, vagy jobb hagyni az egészet...
A másik legfontosabb, amit megtanultam, hogy a saját egyéniségünket soha nem szabad feladni! Senki és semmi nem ér annyit, hogy lemondjunk önmagunkról. Milyen érdekes, hogy csak most jövök rá, hogy ez végeredményében ugyan az a dolog, két megközelítésben! No, lám, hiszen tudom ezt is: minden egy...
Konklúzió: egy kapcsolat csak akkor működik, ha feltétel nélkül szeretjük a másikat olyannak, amilyen. Tiszteljük benne a másik ember szabadsághoz való jogát, nem akarjuk a saját képünkre formálni, nem korlátozzuk az önkiteljesedésben. Segítjük gyengeségeiben, és számíthatunk a segítségére, amikor nekünk van rá szükségünk.A takarítás azon kívül, hogy szükséges, jelképes is. Megpróbálom letisztázni magamban az eddigi életemet.