Materialista és ateista voltam. Meg voltam róla győződve, hogy az idők előrehaladtával az emberiség fejlődött, okosabb, műveltebb, felvilágosultabb lett. A régi korok emberei primitívek, hiszékenyek, műveletlenek voltak, akiknek mindent be lehetett mesélni. Manapság már azt vallom, amit én is mástól hallottam: "Az emberiség intelligenciahányadosa állandó. Csak az emberek száma nő."
A vidéket, ahol felnőttem, reformátusok lakják. Azok az öregek, akikre emlékszem, egyenes tartásúak, büszkék, kemények voltak. Keveset beszéltek, és nem hivalkodtak az érzelmeikkel. Más vidékről valók akár ridegnek is mondanák ezt a viselkedést, én inkább gyakorlatiasnak és egyenesnek látom.
A vidék sík, messzire, akár 30 km-re is ellátni akadály nélkül, ezért fölösleges minden rejtőzködés. Támadni csak nyíltan lehet, a védekezésre van idő felkészülni. A föld gazdagon terem, de meg is kéri az árát: nehéz megmunkálni, kötött talaj, ha nedves dagasztani lehet, ha száraz visszapattan róla a kapa, szétszakadnak a gépek. Itt pedig a föld adta a megélhetést. /Egészen mostanáig, amíg be nem következett ez a kifinomult rabszolgatartó társadalom, ami elsorvaszt lassan minden normális életet./
Apám ide született, de az egyházzal szembeállította még gyermekkorában egy embertelen pap. Apámban nagy igazságérzet és jó emberismeret ötvöződött. Gondolkodó ember volt, mert gondolkodni. Legfeljebb nem beszélt róla, hogy mire jutott. A vallásokról azt tartotta, hogy népbutítás, de ha megkérdeztem, hogy szerinte mitől működik a világ, talányosan csak annyit mondott: "valaminek lennie kell". Ez a valami azonban semmiképpen nem lehet hosszú ősz szakállú öregember.
Anyám messziről, katolikus vidékről került ide. Anyai nagyszüleim, hithű katolikusok voltak, szigorúan betartották a vallási előírásokat. Évente egyszer kétszer találkoztunk velük, ezalatt nagyanyám igyekezett nővéremet és engem megtanítani az imákra, és bibliai alapismeretekre, de nem voltunk túl fogékonyak.
Amikor náluk voltunk a tisztaszobában aludtunk. A falon, az ágyak fölött vérzőfejű, töviskoronás, szenvedő Krisztus őrzött bennünket éjszaka. Ez a félelmetes élmény megalapozta a katolicizmushoz való viszonyomat.
A templomi csillogás, és az a mód, ahogyan arrafelé egymás mellett élt a könnyen kimondott áldás és az átok, számomra álságossá, külsőségessé tette ezt a vallást. A hit mélysége, rejtett tudása soha nem érintett meg, nem is volt rá módja. Ha valaki akkor azt mondja, hogy beszélgetni fogok az őrzőangyalaimmal, kapásból kinevetem.
Amikor már a saját fejemet is kezdtem használni, rá kellett jönnöm, hogy mindaz, amit velünk tanítanak nem adja meg az alapvető válaszokat sem. Volt egy csomó tátongó lyuk, amit igyekeztek betakarni ezzel-azzal,
de ha elég közel óvakodott hozzájuk az ember, megborzongott a mélységüktől. Ilyen kérdésekre gondolok: Mi az élet értelme? Miért élünk, ha úgyis meghalunk, és nem marad utánunk semmi? Hogyan jött létre a világ? Milyen törvények alapján működik? Ki, vagy mi működteti?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése