Alapok

Az, amilyenné válunk felnőtt korunkban, nagyrészt a neveltetésünktől függ. Születésem idején nem volt könnyű az élet. Bár nem tudom, van-e olyan időszak, mikor könnyű az élet? Azt tudom, hogy még nem bomlott le a régi hagyományos rend, így a gyerekeket is ez alapján nevelték. Nem volt mindent szabad a gyereknek, csak azért, hogy ne sérüljön a lelke, vagy mert nem értek rá. Szigorú korlátok szabályozták, és egyben védték a gyerekeket.
A felnőttek szava szent volt, nem csak a családtagoké, hanem bármely felnőtté. A tisztelet alapból kijárt nemcsak a felnőttnek, de a tőlünk idősebbnek is. A gyereknek felnőtt társaságban hallgass volt a neve, csak akkor beszélt, ha kérdezték. Be kellett tartani az illemszabályokat, a szülő szégyene volt, ha a gyereke nem tudott viselkedni. A felnőttek figyeltek a mások gyerekeire is, számon tartották őket. Ha valami rosszat, vagy jót tapasztaltak, tudatták a szülővel. Sokkal szorosabb kapcsolatban éltek egymással az emberek, mint manapság.
Az utcabeliek mindent tudtak egymásról, folyamatos, napi beszélgetéseikben megosztották egymással az információkat: mi lesz az ebéd, ki halt meg, vagy ki megy férjhez, tojnak-e már a jércék, gyógyul-e a szomszéd anyja, vagy bármi hasonló. Esténként "tanyába" jártak egymáshoz, főleg a hosszú téli estéken, hol egyik, hol másik szomszédnál üldögéltek, beszélgettek, morzsolgattak kukoricát, dominóztak, vagy kártyáztak babszembe. TV még nem volt, hál Istennek, ezért nem a dél-amerikai birtokos fogadott lányának az aktuális szerelmi bonyodalmai, vagy halálos betegsége volt az téma, hanem a jól ismert falubeli, vagy rokon.
Az, hogy figyeltek egymásra, nem csak korlátozó erővel bírt, hanem segítséget is jelentett. Kérés nélkül segítettek egymásnak, ha valakinek szüksége volt rá. Tudták, ha valaki szűkében volt valaminek, vagy ha beteg volt, és nem tudott dolgozni, kisegítették. Ezek a dolgok kölcsönösek, és magától értetődőek voltak.
Mi, az utcabeli gyerekekkel együtt nőttünk fel, egyfajta közösségként. Mikor hol voltunk éppen, az a szülő figyelt ránk, vagy adott uzsonnára zsíroskenyeret, vagy ami volt a háznál. Rengeteg fajta zsíroskenyér volt. A natúr disznózsírtól kezdve a különböző sült zsírosig, kolbászzsíros, kacsa-libazsíros, ettük hagymával, vagy zöldhagyma szárral, őrölt paprikával meghintetten, később paprikával, paradicsommal, nyers, vagy savanyú uborkával, gyümölcsökkel, de megunhatatlanul ettük. Nem is volt nagyon más, mint zsíros, vagy lekváros kenyér, két étkezés között. Nem emlékszem, hogy bármikor is nyavalyogtunk volna, hogy nekünk ilyen nem kell! Az én generációm már nem éhezett. Én legalább is úgy emlékszem. A ruházkodás még nem volt tökéletes, de kenyér már minden családnál volt elég.
A divat még nem diktált. A hétköznapi ruha addig volt rajtunk, míg piszkos nem lett, ez több napot is jelentett, Illett vigyázni a ruha tisztaságára, mert a vizet hordani kellett az utcai kutakról, ami nem volt könnyű munka.
Artézi kutak voltak többfelé a falu utcáin. Ha a legközelebbinél sokan álltak sorban, vagy lassan folyt, menni kellett a távolabbiakhoz. Fürdés egy héten egyszer volt, amikor egymás után fürödtek le a gyerekek, majd az anya, aztán a legpiszkosabb munkát végző apa a kádban. Minden este lavórban mosdottunk tetőtől talpig. Az biztos, hogy sokkal kevesebb vizet pocsékoltunk, mégis tiszták voltunk. Mosás hetente egyszer, általában hétfőn, kenyérsütés általában szerdán volt. Minden munkának szabott ideje volt éa a család minden tagja dolgozott. A gyerekeket koruknak megfelelően, különböző feladatokkal bízták meg. Állatokra vigyázni, etetni  már a kicsik is tudtak. Később a teherbírásuknak megfelelően a kertben gyomlálni, kapálni, a betakarításban segíteni kellett. Első volt a kötelesség, utána a játék.
Folyamatosan ellestük a felnőttektől, mit hogyan kell csinálni, mert köztük éltünk, nem voltunk elkülönítve.
A hagyományos közegben természetes volt a különböző generációk együttléte, közös munkálkodása. A gyerekek "hallgatták a szót", figyelték, hogy viselkednek a felnőttek. A szokások, a rend észrevétlenül részünkké vált, átöröklődött. Kevesebb inger ért bennünket, de az az inger szilárd, egyértelmű kapaszkodókat adott.

http://mek.oszk.hu/02700/02789/html/174.html