Ki vagyok én, mit akarok, honnan jöttem és mi felé tartok?
Hmm...Nézzük csak! Ki vagyok én? Nem tudom hogyan lehet ezt meghatározni. Egy folyton változó, mozgásban lévő, tapasztalatot gyűjtő, beépítő önálló létező. Általában nem így érzékeljük magunkat, mert pillanatnyi, statikus állapotra fókuszálunk, arra, "aki éppen most vagyok", arra, aki az adott pillanatban birtokában lévő tapasztalatok alapján értékeli, minősíti a világát, és benne önmagát. Az, aki most vagyok, az egy, a megélt tapasztalataim segítségével felállított hiedelem-rendszer. Minden amit eddig megéltem, vezetett ide, ahol most vagyok. Amit ezután teszek, vagy történik velem, tovább alakít majd.
Mindahányan kialakítunk magunknak egy hiedelem-rendszert, melyben meghatározzuk a viszonyítási pontjainkat. Egyszerűen: mit hiszünk, és mit nem. Külön világunk van, amelyet csak mi érzékelünk olyannak, amilyen.
A legrégebbi emlékem, amire emlékszem, hogy nem tudom mennyi idősen, ülök egy rácsos ágyban, süt a nap, hányingerem van, rosszul érzem magam. Nem tudom, mit keresek én itt, mikor itt nem jó,. Haza akarok menni.
Most látom csak, hogy ezzel vissza is kanyarodtam az első mondathoz. Hát, igen, úgy tűnik, ez az én alapvető problémám. Haza akarok menni! De nem lehet, mert a "hazát" itt kell megteremteni a fizikai síkon, ahol élek, mert ezért jöttem, ezt vállaltam, csak olyan nehéz, és már unom...
Mostanra tudom, hogy vannak mások is, akik hasonlóan éreznek és hasonló a feladatuk is, de egész eddigi életemben magányos voltam, fázott a lelkem akkor is, ha szerető család, vagy jó barátok vettek körül. Nem tudom, mások hogy éreznek, mennyire elégíti ki őket a világban jelenlévő emberi kapcsolatok minősége, de nekem minden kevés volt. Örökös hiány élt bennem, betöltetlen fájó űr. Életemben egyetlen egyszer éreztem azt, hogy létezik az a valami, amit kerestem. Életem nagy szerelmével éltem át. Szeretkezésünkkor mélyen bennem kinyílt a tér, bezuhant a fény, fölemelt, átitatott, magába olvasztott. Eggyé váltam a mindenséggel, a mindent betöltő, elfogadó, befogadó, ragyogó fénnyel. Meghatározó élmény volt. Ilyen elementáris élménnyel később nem találkoztam. Nem is orgazmus volt az, hanem valami más, több annál. Mostanában meditációban már el tudok jutni abba a dimenzióba. Ez nagy öröm, és hatalmas segítség ahhoz, hogy el tudjam viselni a mindennapokat.
A napokat már nem "elviselni" akarom, hanem örömben megélni! Ezért kell váltanom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése