Folytatásos regény, álmodott világ, amelyben bármilyen egybeesés csupán illúzió

2010. augusztus 29., vasárnap

A túlsó parton

 Az elköltözésem hete olyan volt, mint egy tornádó, a következő olyan, mint a táj a vihar után. Mostanra a dolgok kezdenek a helyükre kerülni, de még közel sincs rend. Akkor tudhatjuk, hogy helyes úton, helyes irányba megyünk, ha a szükséges dolgok szinte automatikusan megoldódnak, ahelyett, hogy variálni, küszködni, átszervezni kellene, mégsem jönne össze semmi. Olyanra gondolok pl., hogy a net átkötése egyik helyről a másikra úgy történt, hogy épp megérkeztünk a ház elé a géppel, mikor megállt a szerelő is. Semmikor máskor aznap nem értem volna rá, csak akkor. Fél óra alatt megtörtént az átkötés. Ez csak egy dolog, de lényegében minden flottul zajlik.
Féltem, hogy felbolygatom anyukám életét, meg a lakását, ha áthurcolkodom, de szinte meg sem látszik a lakáson, mindennek került helye, minden kézre esik, még aludni is tudok. Furcsa volt itthon aludni 27 év után. Naponta jártam itt, de aludni soha. Csiszolódnunk persze kell, de a jó szándék mindkettőnkben megvan. Nyugi van, csend, nincs káromkodás, veszekedés, hőbörgés, nyomott hangulat, tehetetlenség érzés.
Az régi lakásból csak a nagy ablakok hiányoznak. Imádom a fényt, éjszaka sem sötétítem el a szobát. A házunk déli fekvésű volt. A hálószobába sütött be a felkelő nap fénye, aztán körbejárta az épületet, a konyhába köszönt be, mikor aludni tért. Valamikor szerettem azt a házat, mostanra már inkább menekültem onnan.
A szülői ház csendes mellékutcában van, sok a virág, a zöld, a kert hatalmas, és mivel a város szélén van, nem korlátoz semmi, hogy messzire lássak, és az ég úgy boruljon rám, mint egy hatalmas üvegkupola. Sokszor csak azért elmegyek odáig, hogy körbenézzem az eget.
Persze rengeteg elmaradt munka is van itt, meg egyenlőre kilátástalannak tűnő megoldatlan gondok, mint a lepusztult tető, vagy az ablakok. Valami azt súgja, hogy ezt mindet meg tudom oldani.
Úgy legyen.



2010. augusztus 28., szombat

Miért kötnek az emberek házasságot?

Az én fiatalságom idejében még az volt a szokás, hogy ha két ember megfelelő korban volt, és megfelelőnek találta a partnerét, akkor házasságot kötött. Ez a kötelék már másról szólt, mint anyáink, nagyanyáink idején, de még mindig a régi erkölcsrend korlátai határozták meg a létét. Manapság, természetes, hogy ha két ivarérett fiatal találkozik, akkor nemi életet is él. Biztosított a nyugodt, biztonságos, meghitt környezet, és mivel minden alapvető emberi igény is kielégíttetik: - " Ehess, ihass, ölelhess, alhass! / A mindenséggel mérd magad! " ( József Attila) -Tulajdonképpen miért is házasodni ? Különösen, ha szülő fizeti a rezsit és minden felmerülő kényelmetlenséget megold. Nekünk ha élvezni akartuk a felnőtt élet előnyeit, akkor vállalnunk kellett az ezzel járó nehézségeket is . Vagyis képesnek kellett lennünk önmagunk, sőt gyermekeink ellátására.Természetesen szüleink, mint védőháló mögöttünk, alattunk voltak, de az önállóság megteremtése nagyon fontos volt. Gyermek- és ifjú korunkban sokkal inkább meg kellett felelni a felnőtt világ elvárásainak, mint a mostani gyerekeknek, ezért igyekeztünk megvalósítani a saját önállóságunkat, hogy a saját életünket, a saját igényünk szerint élhessük.


2010. augusztus 26., csütörtök

Megfelelési kényszer

Nagyjából két éve készülök megtenni, amit végre megtettem, mégsem könnyű. Igyekeztem fölkészülni minden várható reakcióra, de az övön aluli ütések mégis fájnak. Soha nem gondoltam azt, hogy én magam hiba nélkül való vagyok. Úgy gondolom, minden párkapcsolati kudarc két emberen múlik. Olyat is el tudok képzelni, hogy mind a kettő jót akar, csak éppen nem a másiknak megfelelő módon. Aztán olyan is van, amelyikben az egyik fél meg van arról győződve, hogy neki kötelessége mindent megtenni akkor is, ha a másik fél csak az elfogadást részesíti előnyben. Úgy érzi, neki ez jár, alapvető emberi joga. Nem kell semmit tennie érte, nem kell hasonló gesztusokkal viszonozni, ahogyan gyermekként sem kellett tennie semmit a kapott szeretetért. Viszonylag hamar beállt nálam az az üzemmód, amikor konnektornak éreztem magam, akire csak rá kell csatlakozni - bele kell dugódni -, feltöltődni, és továbbállni.
Azt hiszem, egy kicsit sok voltam mindenkinek. Lehet, hogy ez csak az én fixa ideám. Ki tudja, honnan vettem ezt? Lehet, hogy a mindig is meglevő idegenségi érzésem? Vagy, hogy mélyen érintett, mikor tinikoromban a verseimet olvasván azt az értékelést adta egy srác, hogy "az a baj, hogy túlságosan szélsőséges az érzelmi hullámzásod"? Igyekeztem megfelelni. Mindig, mindenkinek. Jó, tudom, sokan vagyunk így ezzel. Mennyi élet fecsérelődik el! Milyen jó lenne megmaradni abban a tudatban, hogy tökéletesek vagyunk, telve öntudattal, bizalommal.
Milyen hatások alakítanak bennünket? Először is a családunk, ahová megérkezünk. Az általuk hozott minták, amit az ő szüleik, családjuk plántált beléjük. Aztán a tágabb környezet, mindenki, akivel találkozunk, a pedagógusok, akik tanítanak, a barátaink, akikkel kapcsolatba kerülünk, a média, amely hirdeti a követendő trendet. A könyvek amiket olvasunk, a filmek, amiket megnézünk, mind, mind hatással van ránk, akár tudatában vagyunk, akár nem. Azokról a hatásokról nem is beszélek, amelyek hétköznapi szinten föl sem foghatók, mert nincsenek benne a köztudatban. Hívhatnám őket tudat alatti manipulációknak is.
Szóval az ember, növekedése során kialakít magának egy elképzelést arról, hogy milyen is szeretne ő lenni, vagy mit várnak el tőle, aztán igyekszik annak megfelelni. Minél szélesebb a kapcsolódási terület, annál burjánzóbbak az igények.
Azt hiszem, a mostani generációban már többen vannak tudatában annak, hogy ők úgy értékesek és szerethetők, ahogy vannak, nem akarnak megfelelni mások oktalan elvárásainak.


youknowit.com

2010. augusztus 22., vasárnap

Kilépés

A nagytakarítás sikerrel járt. Két szobát már nem is kellett kifestenem/festtetnem.
A katalizátor Ditte barátnőm képében jelent meg. Dittével a kirakatsuliban találkoztunk, lettünk kolitársak, ezzel együtt barátnők is. A barátnőkkel én csínján bántam. Általánosban volt egy barátnőm, gimiben egy másik, aztán már csak egy, Ditte. Őt sem láttam 15 éve. Fölhívott, hogy meglátogatna, mert nemrég hirtelen meghalt a férje, és a sok teendő és gond után szeretne egy kicsit más közegben feltöltődni. Megtisztelt vele, hogy engem választott. Nagyszerű érzés volt, hogy tizenöt év után ott folytattuk, ahol abbahagytuk, olyan maradt, amilyennek ismertem, és épp oly közel éreztem magamhoz, mint egykor.
Ahogy ilyenkor lenni szokott, pont ebben az időszakban sok munkám volt, /plusz a festés otthon/, és csak úgy tudtunk egy kicsit több időt együtt tölteni, ha én este elmentem a szállodába, ahol laktak, és 8-1/2 12-ig beszélgettünk. Mint kiderült később, ez a kavics állította le a gépezet működését.
Másnap kitakarítottam festés után, ablakkereteket festettem és hagytam száradni. Délután mentem dolgozni. Amikor következő nap elkezdtük volna leánykámmal a bepakolást, /miközben életem párja szokásához híven a TV előtt feküdt/ eldördült a szózat: innen csak kifele lehet pakolni, befele nem! Vigyed innen kifele ami a tiéd, takarodj innen, úgyis menni akarsz! Mint kiderült én nem csinálok semmit, megvonom az energiámat a családomtól mindenféle idegenek miatt, 8-, 9-, meg éjfélkor járok haza, ki tudja hol vagyok, vagy valami hasonló. A lányom kiakadt, mert minden vágya az volt, hogy a szobája végre lakható és penésztelen legyen. Másnapra vártuk a festőt ki kellett volna pakolni, de nem volt hova, mert a hálószobába nem lehetett bepakolni az oda való holmikat. Azt csak később vettem észre, hogy a szokásos alkohol adag mellé elfogyott az ajándékként kapott 2 l. termelői Egri Leánykám 2/3-a is. A vasárnapunk további része tehetetlenségben telt. Zsibbadtan és értetlenül búsultunk, végre, évek óta először sírni is képes voltam. Azonnal elmenni nem tudtam, mivel anyukámnál - ahová mentem volna-, éppen vendégek voltak. Tőlük kaptam a Leánykát is.
Költözködni csak később kezdtem, hétfőn, amikor elküldtem a festőt is, aki most persze megjelent. /Előző héten kedd helyett pénteken jött, addig potyára voltunk kipakolva./ Az egészben az bántott legjobban, hogy szerettem volna rendben otthagyni a lakást, és legalább azt kivárni, hogy Kyara lányom beköltözzön a koliba.
Végül is, egy házasságból kilépni soha sem lehet jókor.

2010. augusztus 7., szombat

Rálátás

Apám, mint minden férfi, a nővérem után már nagyon fiút várt a születésemkor. Nem tudom, mennyire hat egy gyerekre, hogy milyen történeteket mesélnek neki a születésével kapcsolatban, de én igyekeztem pótolni egy fiút. Szerettem volna kárpótolni azért, hogy nem fiú lettem. Ez most fogalmazódik meg bennem, sosem volt tudatos. Jobban vonzottak a férfias feladatok, mint a kevésbe látványos női munkák. A konyhát pl. nagy ívben kerültem. Még ma is ritkán találok örömet a főzés-sütés-befőzés Bermuda-háromszögében, holott tudom,milyen fontos, hogy az ember a családjának szeretettel elkészített ételt adjon,és azt közösen, meghitt légkörben fogyasszák el. Bizony a kapcsolatok két nagyon fontos pilléren nyugszanak: ágy és asztal. Az a család, ahol az anya szeret főzni, és fontosnak tartja a közös étkezést, sőt annak külsőségeire is ügyel, általában szeretőbb, harmonikusabb.
Számomra az evés csak szükséglet, nem elsődleges élvezeti forrás. Persze, ha már enni kell, inkább olyat eszem, amit szeretek, ezért hajlandó vagyok főzni. De, hogy élvezném, az túlzás.
Babázni viszont nagyon szerettem, van is három gyermekem. A legjobb, amit életemben tettem, hogy őket a világra segítettem, és felneveltem. Remélem nem kell nekik megbánni, hogy engem választottak édesanyjuknak. Azt is szeretném, ha minél jobban sikerülne megoldaniuk azt a feladatot, amiért erre a világra jöttek.
Úgy hiszem - mert csak ennek van értelme -, hogy nem lehet, hogy csak egyszer szülessünk. Életek sorozatán megyünk keresztül, mindig új, meg új feladatokat tűzünk magunk elé, hogy megtapasztalhassunk mindent, ami megélhető, hogy átélhessük minden teremtésünk következményét. Mivel ez a sűrű 3 dimenziós kétpólusú /jó-rossz/ világ nagyon sok szenvedéssel és fájdalommal jár, az ember megfárad. Pihenésre, feltöltődésre és gyógyulásra hoztuk létre a halált. Halálunkkor hazamegyünk, mint a vándorlegények, akik begyűjtötték a megtanulnivalót. A lelkünk azonban nyughatatlan, mindig új és új tapasztalatra szomjazik, hát újra és újra útra kel. Utazásainkon elkopnak a ruháink, hát minden útra új ruhába öltözünk. A ruha, a test, a külső megjelenés mindig csak egy útra elég. A lényegünk, a vándor örök.
Amikor ezt megértettem, minden a helyére kattant.Nincs igazságtalanság, mert a vándorlások folyamán mindenki mindent megtapasztal. A jót ugyanúgy, min a rosszat. Mivel a világ egyensúlyra törekszik, ahol valamiből több van, onnan elvétetik, ahol kevesebb, hozzáadatik. Ez akkor is így van, ha első látásra, vagy rövid távon nem így látszik. Nem láthatjuk át az egész folyamatot. Érzékszerveink, agyunk csak kis
egységeket képes egyszerre befogadni, értékelni. Ezért nehéz átlátni az egészet, a mindenséget működtető törvényeket. Univerzális törvények, ritmusok formálják a mindenséget, ami összefüggő egész. Mindenre, és mindenkire egyformán hat, akár tudatában van, akár nincs. Minden önálló létező tökéletes egész, de része a teljességnek. Így alkotnak a legkisebb építőkövek atomokat, egyre bonyolultabb anyagokat, sejteket, amik szervekké rendeződnek, melyek még nagyobb egységgé, szervezetté, testté állnak össze. A sor itt sem áll meg, minden újabb, nagyobb egységet hoz létre... Minden mindenre hat, minden mindenhez kapcsolódik, minden EGY.

Kövek

Semmi sem véletlen, amit megélünk. Minden megélésünk egy kő abban a képben, amelyik majd az életünk végén kirajzolódik. Hiszem, hogy nem egyszer élünk, jövünk a semmiből, és elenyészünk a semmibe. Többek között azért sem, mert ennek nincs semmi értelme.
Materialista és ateista voltam. Meg voltam róla győződve, hogy az idők előrehaladtával az emberiség fejlődött, okosabb, műveltebb, felvilágosultabb lett. A régi korok emberei primitívek, hiszékenyek, műveletlenek voltak, akiknek mindent be lehetett mesélni. Manapság már azt vallom, amit én is mástól  hallottam: "Az emberiség intelligenciahányadosa állandó. Csak az emberek száma nő."
A vidéket, ahol felnőttem, reformátusok lakják. Azok az öregek, akikre emlékszem, egyenes tartásúak, büszkék,  kemények voltak. Keveset beszéltek, és nem hivalkodtak az érzelmeikkel. Más vidékről valók akár ridegnek is mondanák ezt a viselkedést, én inkább gyakorlatiasnak és egyenesnek látom.
A vidék sík, messzire, akár 30 km-re is ellátni akadály nélkül, ezért fölösleges minden rejtőzködés. Támadni csak nyíltan lehet, a védekezésre van idő felkészülni. A föld gazdagon terem, de meg is kéri az árát: nehéz megmunkálni, kötött talaj, ha nedves dagasztani lehet, ha száraz visszapattan róla a kapa, szétszakadnak a gépek. Itt pedig a föld adta a megélhetést. /Egészen mostanáig, amíg be nem következett ez a kifinomult rabszolgatartó társadalom, ami elsorvaszt lassan minden normális életet./
Apám ide született, de az egyházzal szembeállította még gyermekkorában egy embertelen pap. Apámban nagy igazságérzet és jó emberismeret ötvöződött. Gondolkodó ember volt, mert gondolkodni. Legfeljebb nem beszélt róla, hogy mire jutott. A vallásokról azt tartotta, hogy népbutítás, de ha megkérdeztem, hogy szerinte mitől működik a világ, talányosan csak annyit mondott: "valaminek lennie kell". Ez a valami azonban semmiképpen nem lehet hosszú ősz szakállú öregember.
Anyám messziről, katolikus vidékről került ide. Anyai nagyszüleim, hithű katolikusok voltak, szigorúan betartották a vallási előírásokat. Évente egyszer kétszer találkoztunk velük, ezalatt nagyanyám igyekezett  nővéremet és engem megtanítani az imákra, és bibliai alapismeretekre, de nem voltunk túl fogékonyak.
Amikor náluk voltunk a tisztaszobában aludtunk. A falon, az ágyak fölött vérzőfejű, töviskoronás, szenvedő Krisztus őrzött bennünket éjszaka. Ez a félelmetes élmény megalapozta a katolicizmushoz való viszonyomat.
A templomi csillogás, és az a mód, ahogyan arrafelé egymás mellett élt a könnyen kimondott áldás és az átok, számomra álságossá, külsőségessé tette ezt a vallást. A hit mélysége, rejtett tudása soha nem érintett meg, nem is volt rá módja. Ha valaki akkor azt mondja, hogy beszélgetni fogok az őrzőangyalaimmal, kapásból kinevetem.
Amikor már a saját fejemet is kezdtem használni, rá kellett jönnöm, hogy mindaz, amit velünk tanítanak nem adja meg az alapvető válaszokat sem. Volt egy csomó tátongó lyuk, amit igyekeztek betakarni ezzel-azzal, 
de ha elég közel óvakodott hozzájuk az ember, megborzongott a mélységüktől. Ilyen kérdésekre gondolok: Mi az élet értelme? Miért élünk, ha úgyis meghalunk, és nem marad utánunk semmi? Hogyan jött létre a világ? Milyen törvények alapján működik? Ki, vagy mi működteti?