Folytatásos regény, álmodott világ, amelyben bármilyen egybeesés csupán illúzió

2010. július 30., péntek

Út befelé

El akarok menni. De mindenhová magammal viszem magamat. Ez nehezíti a dolgot. Nincs mese, szembe kell nézni önmagammal, rendet kell tenni!
 Ki vagyok én, mit akarok, honnan jöttem és mi felé tartok?
Hmm...Nézzük csak! Ki vagyok én? Nem tudom hogyan lehet ezt meghatározni. Egy folyton változó, mozgásban lévő, tapasztalatot gyűjtő, beépítő önálló létező. Általában nem így érzékeljük magunkat, mert pillanatnyi, statikus állapotra fókuszálunk, arra, "aki éppen most vagyok", arra, aki az adott pillanatban  birtokában lévő tapasztalatok alapján értékeli, minősíti a világát, és benne önmagát. Az, aki most vagyok, az egy, a megélt tapasztalataim segítségével felállított hiedelem-rendszer. Minden amit eddig megéltem, vezetett ide, ahol most vagyok. Amit ezután teszek, vagy történik velem, tovább alakít majd.
Mindahányan kialakítunk magunknak egy hiedelem-rendszert, melyben meghatározzuk a viszonyítási pontjainkat. Egyszerűen: mit hiszünk, és mit nem. Külön világunk van, amelyet csak mi érzékelünk olyannak, amilyen.
A legrégebbi emlékem, amire emlékszem, hogy nem tudom mennyi idősen, ülök egy rácsos ágyban, süt a nap, hányingerem van, rosszul érzem magam. Nem tudom, mit keresek én itt, mikor itt nem jó,. Haza akarok menni.
Most látom csak, hogy ezzel vissza is kanyarodtam az első mondathoz. Hát, igen, úgy tűnik, ez az én alapvető problémám. Haza akarok menni! De nem lehet, mert a "hazát" itt kell megteremteni a fizikai síkon, ahol élek, mert ezért jöttem, ezt vállaltam, csak olyan nehéz, és már unom...
Mostanra tudom, hogy vannak mások is, akik hasonlóan éreznek és hasonló a feladatuk is, de egész eddigi életemben magányos voltam, fázott a lelkem akkor is, ha szerető család, vagy jó barátok vettek körül. Nem tudom, mások hogy éreznek, mennyire elégíti ki őket a világban jelenlévő emberi kapcsolatok minősége, de nekem minden kevés volt. Örökös hiány élt bennem, betöltetlen fájó űr. Életemben egyetlen egyszer éreztem azt, hogy létezik az a valami, amit kerestem. Életem nagy szerelmével éltem át. Szeretkezésünkkor mélyen bennem kinyílt a tér, bezuhant a fény, fölemelt, átitatott, magába olvasztott. Eggyé váltam a mindenséggel, a mindent betöltő, elfogadó, befogadó, ragyogó fénnyel. Meghatározó élmény volt. Ilyen elementáris élménnyel később nem találkoztam. Nem is orgazmus volt az, hanem valami más, több annál. Mostanában meditációban már el tudok jutni abba a dimenzióba. Ez nagy öröm, és hatalmas segítség ahhoz, hogy el tudjam viselni a mindennapokat.
A napokat már nem "elviselni" akarom, hanem örömben megélni! Ezért kell váltanom.

2010. július 28., szerda

Tisztulás

Nem tudom, a mazochizmuson kívül mi késztethet embert arra, hogy kínkeservek közepette levakarja a festéket a vízvezeték csövéről. Mindezt az után, hogy spaknival lefejtette a lakóelőtér plafonját, és a fürdőszoba összes festett felületét.
Ez az ember én vagyok. /Tudom, VAGYOK AKI VAGYOK, ezt már rögzítettem magamban./
Hogy miért csinálom, arra már nehezebb válaszolni. Persze, azért csinálom, mert meg kell tisztítanom a lakást a penésztől. Azt a lakást, amit itt fogok hagyni, / remélhetőleg / a rendbetétele után. Benne hagyom az egész eddigi életemet, férjestül, csak a saját személyes holmimat viszem . Vagy csak egy részét.
Semmit sem sajnálok már itt hagyni. Érdekes érzés. Hasonlít a szabadsághoz.
Csak már ott tartanék! De addig még ki kell hogy tartson a türelmem, meg a fizikai erőnlétem. Meg a pénzem.
Az egészben az az érthetetlen, hogy miért ragaszkodom ahhoz, hogy kitisztítva, rendbe téve hagyjam itt?
Valószínűleg teljesen belém ivódott az előző életeim során, hogy sanyargattam magam. Szerintem az önostorozó korbács is közeli ismerősöm lehetett, azért olyan nehéz most ezektől a jól bejáratott szokásoktól megválni. Majd, ha már kívülről nézek vissza,biztosan érthetetlennek fogom találni, hogy miért maradtam ebben a házasságban 27 évig. Addig meg próbálom tisztázni magamban, hogy miket is tanultam az átélt dolgok hatására.
Egyszer azt mondtam, hogy, ha valaha írok egy könyvet házasulandó lányok számára, az első mondat csupa nagybetűvel ez lesz:
SOHA NE HIDD AZT, HOGY MEG TUDOD VÁLTOZTATNI!
Ez a legnagyobb csapda. Az ember lánya úgy gondolkodik, hogy jó, jó, hát ez, meg az nem az igazi, de majd én formálok rajta! Ami kezdetben nem jó, az később csak rosszabb lesz. Vagy elfogadom a számomra rossz dolgokat eleve, vagy jobb hagyni az egészet...
A másik legfontosabb, amit megtanultam, hogy a saját egyéniségünket soha nem szabad feladni! Senki és semmi nem ér annyit, hogy lemondjunk önmagunkról. Milyen érdekes, hogy csak most jövök rá, hogy ez végeredményében ugyan az a dolog, két megközelítésben! No, lám, hiszen tudom ezt is: minden egy...
Konklúzió: egy kapcsolat csak akkor működik, ha feltétel nélkül szeretjük a másikat olyannak, amilyen. Tiszteljük benne a másik ember szabadsághoz való jogát, nem akarjuk a saját képünkre formálni, nem korlátozzuk az önkiteljesedésben. Segítjük gyengeségeiben, és számíthatunk a segítségére, amikor nekünk van rá szükségünk.A takarítás azon kívül, hogy szükséges, jelképes is. Megpróbálom letisztázni magamban az eddigi életemet.