A túlsó parton

 Az elköltözésem hete olyan volt, mint egy tornádó, a következő olyan, mint a táj a vihar után. Mostanra a dolgok kezdenek a helyükre kerülni, de még közel sincs rend. Akkor tudhatjuk, hogy helyes úton, helyes irányba megyünk, ha a szükséges dolgok szinte automatikusan megoldódnak, ahelyett, hogy variálni, küszködni, átszervezni kellene, mégsem jönne össze semmi. Olyanra gondolok pl., hogy a net átkötése egyik helyről a másikra úgy történt, hogy épp megérkeztünk a ház elé a géppel, mikor megállt a szerelő is. Semmikor máskor aznap nem értem volna rá, csak akkor. Fél óra alatt megtörtént az átkötés. Ez csak egy dolog, de lényegében minden flottul zajlik.
Féltem, hogy felbolygatom anyukám életét, meg a lakását, ha áthurcolkodom, de szinte meg sem látszik a lakáson, mindennek került helye, minden kézre esik, még aludni is tudok. Furcsa volt itthon aludni 27 év után. Naponta jártam itt, de aludni soha. Csiszolódnunk persze kell, de a jó szándék mindkettőnkben megvan. Nyugi van, csend, nincs káromkodás, veszekedés, hőbörgés, nyomott hangulat, tehetetlenség érzés.
Az régi lakásból csak a nagy ablakok hiányoznak. Imádom a fényt, éjszaka sem sötétítem el a szobát. A házunk déli fekvésű volt. A hálószobába sütött be a felkelő nap fénye, aztán körbejárta az épületet, a konyhába köszönt be, mikor aludni tért. Valamikor szerettem azt a házat, mostanra már inkább menekültem onnan.
A szülői ház csendes mellékutcában van, sok a virág, a zöld, a kert hatalmas, és mivel a város szélén van, nem korlátoz semmi, hogy messzire lássak, és az ég úgy boruljon rám, mint egy hatalmas üvegkupola. Sokszor csak azért elmegyek odáig, hogy körbenézzem az eget.
Persze rengeteg elmaradt munka is van itt, meg egyenlőre kilátástalannak tűnő megoldatlan gondok, mint a lepusztult tető, vagy az ablakok. Valami azt súgja, hogy ezt mindet meg tudom oldani.
Úgy legyen.

wallcoo.net