Kislányként, emlékszem, már alig vártam, hogy érezzem magam alatt a durvaszövésű kendervászon lepedőt az ágyban, mikor alváshoz készülődtem. Várakoztam az álom jövetelére, izgatottan, mert mindig eljött egy pillanat, amikor valami átváltozott, egy csapóajtó kinyílt, és én belezuhantam egy másik világba, mint a később hallott mesében a mostohalány, akinek bele kellett ugrania a kútba az orsó után, és egy mezőn találta magát.
Valóban mezőt láttam, egy omladozó, növényekkel befutott mohos kerítés mellett találtam magam, ragyogásban, fényben, boldogan. Aztán nem emlékszem tovább. De a kezdőkép mindig ez volt. Aztán ez is megszűnt.
Akkor kezdtem szerelmeket kitalálni magamnak. Muszáj volt szerelmesnek lennem. Anélkül üres volt a világ.
Szerelemről énekeltek a táncdalok, és a magyarnóták, a filmekben a cselekmény csak a szerelemről szólt. Drámák, és szerelmek mindenütt.
Nem volt nagy baj, ha az aktuális szerelmem mit sem tudott a dologról, sőt! A titok, csak még izgalmasabbá tette a játékomat. Igazából a tragédia az volt, ha esetleg kiderült. Akkor az egész szétfoszlott, okafogyottá vált. Megszégyenültem. Új szerelem után kellett néznem, de ez már akkor sem volt könnyű. Szerethető fiú ritkán tűnt fel a színen. Állhatatos lévén álomlovagjaimnak évekig hódoltam.
Aztán süldőlány koromban, az igazi, barátnős, sustorgós, titokmegosztós nagy érzelmek következtek. Naplóba kezdtem írni azokat a titkokat, amiket mégsem osztottam meg a barátnőkkel sem. Ami igazán számított, az a naplóba sem került be. Az beleégett a lelkembe.
Máig sem értem, honnan volt bennem ez a mérhetetlen űr, amibe folyamatosan lapátoltam az érzelmek garmadáját? Mint egy telhetetlen kemence, ami mindig égni kíván, és minden hamuvá hamvad benne, ám mégsem melegít.
Gross Arnold
Valódi csodák és valódi érzelmek hiányában a gyermek álmodik magának, elképzel és gazdagítja önmagát, érzelemvilágát. Nekem egy varázságyam volt gyermekkoromban, amiről csak le kellett nyúlnom és hipp-hopp máris a kezem ügyébe került, amire a családomnak szüksége volt. Persze magam is kényeztettem ám, volt ott narancs, csoki, meg mindenféle finomság, ami a való életben ritkán, vagy talán soha nem adatott meg akkoriban. A gyermekévek elmúltak régen, de még mindig olyan jó visszaemlékezni rá:)
VálaszTörlésLibuci! nagyon tetszenek az írásaid, szép napot:)
De miért kívánod a csodákat? Valaki él benned, aki tudja, hogy ez az élet sivár és kietlen! Nem ilyennek kellene lennie!
VálaszTörlésÖrülök, ha másokban is megrezdül valami, ha olvassák, amit írtam. Vannak hasonló élményeink, érzéseink, és olyan jó, hogy most már könnyebben meg is találjuk egymást! Köszönöm Lili, Neked is szép napokat!
Én még most is ilyen vagyok,álmodozom,kis és nagy csodákat képzelek valóságosnak.Meglehet egy pszihológus tűzzel-vassal próbálná ezt kiirtani belőlem,mint szörnyű betegséget,de én már nem érzem betegségek.Szellemi szinten sem.Hiszen ki mondja meg,hogy mi a valóság,nem-e éppen az,amit képzelek?
VálaszTörlésÚgy tudom/hiszem, hogy minden gondolatunk, amit valaha létrehoztunk, már létezik is. Önálló léte van, max. nem fókuszálunk rá, így számunkra nem létezik többé. Ha több figyelmet/energiát adunk neki, akkor egy bizonyos küszöb után megjelenik az aktuális világunkban is. Jelenleg a megnyilvánulási idő sokkal rövidebb, mint akár néhány evvel ezelőtt volt. Ki lehet próbálni!
VálaszTörlésNem hiszem, hogy a "normális" világ a normális! :)
Kösz, Marianna!
Kedves "libuc"! Kérlek, látogass el hozzám, szeretnék átadni számodra egy virtuális ajándékot.
VálaszTörlés