Halászat

Időnként az a fixa ideám támad, hogy ha emlékezetem tengerén áthúzok egy hálót, majd a benne fennakadók megmagyarázzák azt, hogy miért vagyok ott, ahol vagyok.
Aztán felhúzom a hálót, kiborítom a fedélzetre, átszortírozom, és azt találom, hogy a rozsdás tárgyak mára már hasznavehetetlenek, a méreten aluli lényeket vissza kell adni a tengernek, és hogy minden hajóraszállás új kaland, új tapasztalat, és valójában már mindegy is, hogy hogyan jutottam idáig. A lényeg az, hogy innen hová indulok.
Aztán új napokra ébredek, mikor megint fontos lesz, hogy miből építettem fel magam.
A napok folyamatosan váltják egymást.

Rafał Olechowski From Poland

Játszótársak III.

Most is képes vagyok felidézni azt a jeges, dermesztő érzést, amit akkor éreztem, amikor meghallottam következő nyáron hogy Horác megnősült. Ez is jellemző volt Rá.19 éves lehetett, és talán nagyon szerelmes, vagy épp csak olyan kedve volt? Sosem kérdeztem. Azt csinálta, amit akart, nem érdekelték a konvenciók. Amikor Vele voltam, azt éreztem, hogy kitágul a világ, nincsenek tabuk, értelmetlen szabályok. Ez a fajta szabadság időnként meg is rémített. Nem találtam a megszokott kapaszkodóimat. Úgy éreztem, nem megbízható, kiszámíthatatlan.
Van valami, amit Tőle tanultam, és még mindig jelen van az életemben: "Az esernyő kispolgári csökevény!" - mondta nevetve, mikor bőrig áztunk egy hirtelen jött záporban. Csorgott az arcunkon az eső, ahogy csókolóztunk, mit törődtünk az esővel. Az esernyőt mái napig sem szeretem. Azt hiszem, nincs is használható esernyőm per pillanat. Na, egyszer volt egy... Épp rendeztem a kirakatot, mikor megérkezett az áru, köztük szebbnél szebb esernyők is. Nem tudtam ellenállni, választottam egy bordó-szürke-ezüst színű csodát, és megvettem. Akkoriban már a későbbi férjemmel jártam, javában tagozódtam bele a kispolgárok népes gyülekezetébe, hát kellett egy ernyő is. Már aznap este szükség volt rá, mert esett az ólmos eső, mikor elmentünk egy szórakozóhelyre. Hazafelé jövet már bokán felül ért a hó, féktelenül, gyerekes önfeledtséggel örültünk a hónak, angyalkákat csináltunk, hógolyóztunk, rohangáltunk, a lényeg, hogy az esernyőm eltűnt. Hiába kerestük, nem lett meg. Elgondolkoztam rajta, hogy akkor ez most mit is jelent? Lehet, hogy nekem nem kellene belépnem az esernyősök társadalmába? Nem volt egy rossz kérdés...
Horác újra elsodródott mellőlem, nem is tudom mennyi időre. Mikor egyszer összefutottunk egy közös ismerősnél egy buliban, bizsergett köztünk valami, de zavart, hogy velem bizalmaskodik, mikor ott a felesége, nekem meg a pasim, a hódításairól mesél, számomra ettől minden, még a régi dolgok is bemocskolódtak.
Aztán katona lett, és levelet írt nekem. Elmesélte, hogy egyetemre jár, hogy megromlott a házassága, megkezdődött köztünk végre egy valódi "beszélgetés", leveleken keresztül. Nagyon jó levelek voltak, sok évvel később is újraolvastam őket, sokat segítettek akkor, mikor újra kellett építenem az önértékelésemet. Ezekben a levelekben megmutatta a gyengeségeit is, ettől szerethető lett, de zavaros dolgai miatt fenntartásaim voltak. Amikor személyesen találkoztunk, bennem ez a két érzés harcolt: szerettem és tartottam Tőle. Furcsa, hogy ez a sok-sok éven keresztül élő kapcsolat sosem teljesedett be. Úgy éreztem, Ő többet érdemel egy méltatlan eseménynél. Akármilyet nem akartam. Talán nem is ez volt a fontos az életünkben.
Aztán házasságok, gyerekek, történések töltötték ki az életünket, kinek kinek a sajátját.Valamikor azt mondtam Neki: Te vagy nagy ember leszel, vagy a börtönben kötsz ki. Szerencsére az első variáció jött be. Tiszteletreméltó kispolgár vált belőle.
Amikor segítségre volt szükségem, első szóra mozdult.
Vannak emberek életünk folyamán, akikkel egy családot alkotunk, akkor is, ha évtizedek telnek el anélkül, hogy találkoznánk, vagy beszélnénk egymással. Mintha nem telt volna el egy fél élet, ha találkozunk, ott folytatjuk, ahol előzőleg abbahagytuk.
Vagy mint egy színtársulat. Együtt játszunk egy közös darabban, segítünk egymásnak megtanulni leckéket.  Időközben a régi érzések letisztulnak, megmarad a szeretet, ami talán öröktől fogva itt volt és most is itt van velünk.
Amit most elmeséltem, talán nem is így történt. Én így éltem meg.
A valóság, mint "realitás", vagy "igazság" amúgy sem létezik.

 

blogs.voices.com

Játszótársak II.

Az élet forgataga... Vajon ez mit jelent? Folyamatosan benne élünk ebben a forgatagban, minden változik körülöttünk, hol erre figyelünk, hol arra, de közben minden szál, ami valaha hozzánk kötődött, tovább fonja magát. Talán helyesebb lenne az élet szövetének nevezni? Éljük az életünket, és mindenki más is éli a saját életét. Aztán a szálak keresztezik egymást.
Éltem az életemet.Már majdnem felnőttnek hittem magam, aki majdnem mindent tud a világról.Azt hittem, tudom mit csinálok, pedig még az élet valósága meg sem legyintett. Ha Amerikában élek, biztos hippi lett volna belőlem, az itteni viszonyok /vagy ki tudja: talán a mélyen bennem mégis csak meglévő korlátok?/ megakadályoztak ebben. A "Szexuális Forradalom" korszakát éltük. A feministák melltartókat égettek, Lennon  ágyban fekve, és meztelenül fényképeztette magát Yokoval, minden azt sulykolta belénk, hogy a régi értékek kidobni valók. Sok évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ráébredjek, hogy Lennont is - mint azelőtt és azóta annyi mindenkit - elferdítették, kisiklatták a gondolatait, a mondanivalóját ellene fordították. Jézus óta, és már előtte is a demagógia ezzel a módszerrel tarol: "Végy egy megcáfolhatatlan igazságot, egy kicsit csavarj rajta, csak annyit, hogy ne legyen észrevehető sem, és fordítsd az ellen, aki felnyitotta rá a tömegek szemét!" Tuti recept! Ma is ezt nyomják minden fórumon. Csodálkozom, hogy annyi ezer éve működőképes.
Szóval azt hittem, hogy a bennem dübörgő hormonok szavára mozdulni azért is kell, mert mindaz, ami eddig visszatartó erőként működött, idejétmúlttá vált. Kíváncsi voltam. Szerettem volna mindent kipróbálni. A tiltott dolgokat különösen. Akkoriban még a "felnőttek dolga" sokkal erősebben el volt választva az arra fel nem készültektől, mint manapság. Most úgy látom, már akkor sem eléggé, akkor csak azt érzékeltem, hogy fölösleges, fölrúgni való, idejétmúlt korlátozások.
14 évesen azért kezdtem dohányozni / a Horác cigijéből /, mert ettől felnőttebbnek éreztem magam. Valaha a felnőtteknek járó "kiváltságokért" meg kellett küzdeni, ki kellett érdemelni. Valahogy úgy tudnám ezt megfogalmazni: "ha meg tudod tenni azt amit én, akkor megérdemled, hogy ugyanazokat a jogokat, kiváltságokat élvezd".
Még ennél régebben, az ősi társadalmakban e célból jöttek létre azok a szertartások, beavatások, amik rákényszerítették a fiatalokat, hogy szembenézzenek magukkal, ez által ráébresztették az ifjút saját gyengeségére. Adott szituációban - más út nem lévén - arra, hogy legyőzze saját gyengeségét, ezzel ráébredjen saját erejére. Manapság a szülők mindentől "kímélik" a gyermeket, mindent megadnak neki, mindennel ellátják, mit sem tudva arról, hogy a legnagyobb rosszat követik el ellene: megfosztják attól, hogy ráébredjen saját erejére.
Szigorú, szerető, engedő nevelést kaptam, örök hála érte szüleimnek. Anyám féltett és szeretett, apám példát mutatott, szigorú volt, de engedte, hogy ráébredünk arra, hogy a döntéseink felelősségét viselnünk kell.
Jóanyámmal többször beszélgettünk arról, hogy a lánynak az értéke a szüzessége, és nyeglén azt mondtam erre, hogy rendben, 18 éves koromig megígérem, aztán meg vállalom a történtekért a felelősséget. Fogalmam sem volt arról, hogy miről beszélek.
Tartottam magam az ígéretemhez, bár több olyan helyzet adódott, amit talán jobb lett volna kihasználni.Végül túlestem az "első meglepetésen", - ahogy akkor neveztük -, de nem úgy, ahogy terveztem. Zsu barátnőmmel megtárgyaltuk, hogy ki hogyan szeretné megélni. /Talán még mindig megvan az a papírdarab, amit szilenciumon teleírtunk./ Ő azt mondta, hogy profira szeretné bízni, aki tudja, mit hogyan kell, nem idétlenkedik, igazi FÉRFI. Én azt mondtam, hogy azzal szeretném megélni, akit nagyon szeretek, akivel egymást emelve, segítve jutunk el a legmagasabbra, ahová eljutni lehet. Talán mondanom sem kell, hogy épp fordítva történt.
Meghívást kaptunk egy gimis bálba, ahová Zsu hozta a szerelmét Atit, én meg hogy legyen partnerem, Ati nemrég megismert barátját, Méhit hívtam meg. Alig ismertem, de igazi "pasi" volt, áradt belőle valami ellenállhatatlan férfias vonzerő. Kocsival mentünk, végigénekeltük az utat, megálltunk csúszkálni a befagyott csatorna jegén, nagyon jól éreztem magam egészen addig, amíg a gimi szűk , sötét folyosóján bele nem botlottam Horácba. Elég volt, hogy a szemébe néztem, és máris átkoztam magam azért, hogy partnerrel jöttem, ráadásul olyannal, akit le sem lehet rázni, mert nálunk tölti az éjszakát, nincs hova mennie. Pár mondat elég volt mindkettőnknek ahhoz, hogy megértsük: már megint rossz az időzítés. Akkor éjszaka  a spirál magasabb ágán újra éltem, hogy mással vagyok, amikor Vele szeretnék lenni, és mire reggel lett, ahelyett, hogy gazdagodtam volna, kifosztottnak éreztem magam.

http://valkyrie-xi-v7.deviantart.com/art/Dark-Love-196572083

Játszótársak I.

Vannak emberek, akik csak belépnek az életünkbe, meg kilépnek. Közülük egyesek nyomot sem hagynak maguk után, másoknak elég egy villanásnyi idő, hogy beleégjenek életünk filmjébe. Vannak olyanok is, akik ki tudja miért újra és újra felbukkannak az életünkben, nyitnak felénk, vagy nyitunk feléjük, de mindig rossz az időzítés.
Horácra már ötödikes koromban felfigyeltem, egy szakkörön. Eggyel járt felettem, de magasan kiemelkedett intelligenciájával a csoportból. Laza volt és okos. Más, mint a többiek. Nagy, sugárzóan értelmes tekintetű szeme különös erővel vonzott. Mikor elment tovább tanulni, már haverként számon tartottuk egymást. Csak nyáron találkoztunk, a strandon, ahol mindennapos vendégek voltunk, lényegében ott nőttünk fel. Időközben a baráti társaságunk bandává nőtte ki magát, ahol az 5 alapító tag körül kialakult egy cirka 30 fős, változó csapat. Miénk volt éveken át a világ a kisvárosunkban, mi diktáltuk a divatot, a bulikban azt játszott a zenekar, amit mi akartunk, mindenki minket irigyelt vagy közénk akart tartozni.
Mikor Horác hazatért szünidőre, aratott a lányok között, mert elbűvölő szövege volt, senkihez nem hasonlítható stílusa, és zavarba ejtően polgárpukkasztó módon viselkedett. Vonzott és taszított egyszerre. Rendívül olvasott volt, olyan dolgok foglalkoztatták, amikről addig még csak nem is hallottam, de úgy beszélt róluk, hogy óhatatlanul is felkeltette bennem a megismerés vágyát.Igyekeztem  elolvasni az általa javasolt könyveket, és minél többet megtudni a világról, mert azt gondoltam, ezzel imponálhatok neki. Az, aki most vagyok jórészt Horácnak és Péternek, a könyvtáros srácnak köszönhető, aki kezembe adta azokat a könyveket, amiket éppen kellet, aki egy eldugott porfészekben is naprakész volt irodalomból, művészetekből, politikából.
Gimis első évemet azzal töltöttem, hogy készültem Horácra. Mikor tudatosult bennem egy átbőgött éjszaka után, hogy beleszerelmesedtem, edzeni kezdtem. Meg akartam szerezni. Nem akartam nyeretlen kétévesnek tűnni, ezért megtanultam "normálisan csókolózni", és igyekezetem magabiztossá válni a srácokkal szemben. Akkoriban "verseket" írtam, a hozzá írt versekből ciklus született. Erre az időszakra jellemző a következő opus:

Amikor velem van,

én Téged álmodlak mellém.

Amikor átkarol,

én Téged karollak át.

Csókjában mindig

keresem csókod ízét,

s lehunyt szemem mögé

Téged képzellek el.

Miért nem tudlak felejteni?

Hiszen nem is szerettél,

s talán én sem szerettelek.

Mégis Téged kereslek 

a mosolyában,

védő tenyerében,

s a szemében, ha

rám nevet vidáman.

Tíz hónapon át nem is láttam. Dicsőséges nap volt következő nyáron, mikor hazaérkezése utáni  első nap "fel tudtam szedni". Dúlt a l'amour, bár hamar kiderült, hogy a barátnője távollétében tölti velem üres óráit, de ez sem érdekelt. Két hét után befejeztük ezt a felvonást. Valahogy túléltem. Azzal vigasztaltam magam, hogy megkaptam, amit akartam, még ha nem is pont úgy, ahogy szerettem volna.
A következő évben fordult a kocka. Ő akart engem, és én voltam épp másik fázisban. Kezdtem kigyógyulni belőle, és más felé kacsingattam. Akkoriban áldozatokat hozott azért, hogy velem lehessen, utazott, parkban éjszakázott, leveleket írt, de csalódott bennem, akkor Ő volt a soros.
Időnként összefutottunk itt-ott, buliztunk együtt, de csak egy mondatot hagyott nekem:
"Lábnyomommal körben a Földet megjelöltem,
 hogy megtalálj, ha keresnél..."
http://www.youtube.com/watch?v=t4jlBWHk4UA

http://jazztmusic.blogspot.com/2008/09/jim-hall-ron-carter-alone-together.html

Este a presszóban

A presszó tömve volt. Nyugtalan voltam, mert nem lett volna szabad vasárnap este ott ülnöm. Lázadónak gondoltam magam, de az illegális dolgokat mégsem szerettem.
Juci negédelgett Ottóval, én meg unatkoztam, meg féltem a lebukástól. Már rég a koliban kellett volna lennünk, csak Jucinak randija volt az aktuális szerelmével, én meg falaztam, mert egy vonattal jártunk, és ezt a koliban számon tartották. Unottan nézelődtem, épp elcsíptem, amint a közeli pult mellett álldogáló, láthatóan illuminált alak felfedezte az asztalunkat, majd egy túl hirtelen mozdulattal ott is termett, levetődött egy üresen álló székre, és lelkesen felordított:
- Ottókám! Te itt? Meg sem látod a barátodat?
Ottó kiesett a turbékoló szerepből, kissé értetlenül nézett, majd felderült az arca.
- Pista! Bocs, de épp nagyon elfoglaltam magam! - vigyorgott, és a tulajdonos büszke tekintetével Jucira nézett.
- Megértelek Ottókám! A helyedben én is így tettem volna! - elismeréssel szemlélte a jöttére még szélesebben mosolygó leányzót. Jucit bármilyen hím feltűnése még magasabb fokozatra kapcsolta. A sötét, igéző szemek, fitos orr, évődő tekintet, és szexisen gurgulázó nevetés szinte mindig biztos sikert jelentett neki, nekem viszont a hátam borsózott, miközben bemutatkoztak egymásnak, majd élénk társalgásba kezdtek, és odaintették a pincérnőt, aki azonnal ott termett. Egy mocskosnak tűnő ronggyal átdörgölte a kis asztalt, felvette a rendelést és elment.
-A hamutartót persze nem ürítette ki! - dünnyögtem szinte magamnak, de valami miatt, erre Pista hozzám fordult, látszott rajta, hogy eddig észre sem vette, hogy ott vagyok, majd érthetetlen logikával angolul kérdezte:
- Who are you?
- I'm Kate - mondtam, majd válaszoltam néhány alapkérdésre angolul, aztán váratlanul kézen fogott:
- Gyere!
Magam sem értettem, miért rohanok kézenfogva egy félrészeg fickóval a sötét utcákon keresztül, miközben elkezdett szállingózni az első hó, és minden teljesen valószerűtlennek tűnt.
Egy kapu elé érve megtorpant, majd tovább vonszolt befelé, kinyitotta a régimódi ajtót, és villanyt gyújtott.
Régi, vastagfalú ház volt, az ablak elé kék füzetcsomagoló papír volt feszítve, csillag formájú lyukakkal. Egy  kopasz villanykörte volt az ablakba téve, és ettől fényes, csillag alakú fények vetültek a falra, miközben kék félhomály derengett.
A fehérre meszelt fal tele volt újságokból kivágott fotókkal, rajzokkal, középen egy gitár, benne egy csillag, a csillagban egy sötét Lennon-szemüveges srác képe, de mielőtt nézelődhettem volna, leemelt egy képet, ami színes filccel volt rajzolva.
Bárkák úsztak a tengeren, színes, vibráló, emberarcú bárkák. Ringtak a hullámzó vízen, úgy tűnt időtlenül, feltartóztathatatlanul haladnak, alattuk a szöveg:
"Megtalálni a hangok útját,
 hogy velük érkezzek a valósághoz,
 mert ez itt most csak egy rossz álom.
 Elhinni végre, hogy az vagyok,
 aki tud élni, szeretni és veszteni is gyávaság nélkül.
 S meghalni akkor, ha mindehhez nem kapok elég levegőt,
 csak annyit, mit ember kaphat e Földön."
A kezembe nyomta:
- Ez a tiéd!
Már mentünk is vissza, magunk mögött hagyva a régimódi parasztházban falravetített csillagokat, a még reggel bevetetlenül hagyott dunnás parasztbarokk ágyat, szegényes asztalt, széket, a gyalult hajópadlós, rongyszőnyeges legényszobát.
Ma sem értem miért én kaptam ezt az ajándékot. Évekig őriztem, míg lassan kifakultak a filccel festett színek, mára meg csak a szavak maradtak.
Mostanra talán már többen értik, mit írt akkor Varga Pista.

http://animusiquesaleau.skynetblogs.be/chanson-mer/

Mi van a hercegek után?

Sokan vannak, akik nem értik, hogy az évek múlásával inkább többek leszünk, mint kevesebbek. Igen, elveszítünk dolgokat. Dolgokat, amik múlandóak. Cserébe viszont időtlen tapasztalatokat kapunk. Hasonlóan ahhoz, hogy ha benne vagyunk egy vásári forgatagban, minden intenzíven hat ránk, a hangok, a mozgások, a színek, az érzések; vagy  ha kívülről figyelünk, mintegy felülnézetből, ami által az egész történés egybefogható és átlátható. Először elbűvöl a sok érzékeinkre ható inger, egészen megrészegít, függővé tesz, egyre többet és többet kívánunk belőle megismerni. Aztán élethelyzettől, emberi merészségtől, mentalitástól függően ettől eltávolodunk, "felnövünk" / vagy nem /, és változik a perspektíva. Visszatekintve minden más értelmet nyer.  "Örök" barátságok elenyésznek, a jelentéktelennek érzett dolgok értelmet kapnak, az addig árnyékban rejtőző részletek átértékelik a megéléseinket, a történések mentén kialakul egy vonulat, amit az életünknek nevezünk.
Azt gondolom a pubertás kor az, amikor egy személyiség a saját határait keresi és kialakítja. Bennem ilyenkor egy tengeri élőlény képe jelenik meg , aki millió finom érzékelőjével pásztázza a környezetét.
Szerettem az érzelmeket. Megrészegített a dráma. Legyen az jó, vagy rossz, csak élmény legyen! VALAMI! REPÜLÉS! Nem baj, ha utána lezuhanok, de addig...!!! Legalább történt velem valami, ami élmény, ami felkavaró, felemelő, izgalmas, kalandos, szomorú, vagy vidám, de érzelem, amit meg lehet lovagolni, amit tovább lehet játszani. A nagy érzelmekre "ki voltam hegyezve", alig vártam, hogy történjen velem valami varázslatos. / Nem tudom ez mennyire női dolog, bár lehet, hogy az, mert született róla egy dal is, amit "Holdvilágos éjszakán..." címmel jegyeznek./
A lányban, aki már nem nemtelen gyermek, és aki még nem nő, el kezd növekedni egy finom és sérülékeny hajtás, ami a saját női identitását fogja jelenteni és hordozni élete során. Ami ezzel a hajtással történik, az meghatározza az egész életét. / Valószínűleg a fiúkra ugyanez jellemző, de jelenleg erre nem emlékszem. :) /
Amikor először éreztem, hogy valóban nőként bánik velem valaki, az 16 éves koromban volt. Szerencsés voltam, mert olyan embert sodort mellém az élet, aki tudta és engem is ráébresztett arra, hogy milyen lehet két ember kapcsolata, ha a partner nem a saját örömérzetével van elfoglalva, mert tudja, hogy meghatványozhatja azt, ha a másiknak szerez örömet. Pedig csak egy évvel volt nálam öregebb, és csak kétszer találkoztunk, sem előtte, sem azóta. Ekkor még az úton végig sem mentünk, csak a távoli fények villantak fel sokat ígérőn. Ám ahhoz, hogy ilyen élmény egyáltalán megszülethessen, kellett valami, amit egy hullámhossznak, ráhangolódásnak, elvarázsolásnak, kábításnak, vagy közös akaratnak is lehet nevezni. A megnevezés attól függően finomodik, hogy nő, vagy férfi határozza meg.
Kellet hozzá idő és távolság, hogy megértsem, hogy a férfi az aktív, a megnyilvánuló, a nő a passzív, befogadó, de a passzív befogadás egyben azt is jelenti, hogy a nő dönt, a nő hatalma a választás lehetősége. A férfi a terjeszkedő, a nyomuló, feltáró, behatoló, az aktív feszítő, alkotó energia.A nő a biztos pont, a nyugodt, harmóniára törekvő, befogadó, átölelő, feloldó, átlényegítő energia. Kár, hogy ezt csak mostanra értettem meg.
Kár, hogy ezt nem tudatosítjuk a felnövekvő nemzedékben. Sok szenvedést takaríthatnánk meg. Bár, ha belegondolok, azt hiszem, a jövő nem a szeparáció, hanem az integráció felé mutat. A dualitás, a nemek kettéosztottsága olyan feszültséget teremtett, ami létrehozott egy ellenállhatatlan vonzást, mert minden az egység felé törekszik. A kettészakított fél pedig szinte soha nem találhatta meg a hozzá tökéletesen illő felét. Ám az is lehet, hogy ez az egész történet a duálpárokról csak kitaláció. A herceg a fehér lóval már elég régen nem járkál a környéken. Kellett valami, helyette.                                                                

Anna Slilivonchik "Prince on White Horse"

Szeretni valakit

A szeretetet, mint minden mást is, tanulni kell. Ha nem kapsz szeretetet, nincs minta, amit tovább vihetnél. A szülők, a család szeretete megalapozza az önbizalmadat, a hitet önmagadban. Ha szeretnek, támogatnak, elfogadnak, könnyebben hiszel magadban, nagyobb magabiztossággal rendelkezel, határozottabb vagy, elhiszed, hogy az élet támogat téged, a problémáidra megoldást találsz. Nagyon fontos, hogy a szülő támogató szeretetével biztosítsa a gyermekét, úgy működjön, mint a védőháló az artistáknál, de a túlféltés, vagy a túlértékelés komoly életvezetési problémákhoz vezet. Erről majd később, annak is eljön az ideje.
A szeretet megtapasztalása egy folyamat. Először -jó esetben- megtapasztalod az alapvető, öröktőlvaló, feltétel nélküli szeretetet. Szeretnek csak azért, mert megszülettél, mert VAGY.
Idővel ez kissé átlényegül. Most is szeretnek, de meg kell felelj egy bizonyos elvárásnak. Ha nem idomulsz, kevésbé szeretnek, később egyenesen haragszanak rád. Megtanulod a szabályokat, és minden rendben.
Aztán egy új kategória következik: egy idegennel, egy nem családtaggal építesz ki szerető kapcsolódást, akihez nem fűz vérségi-genetikai kötelék. Két különböző világ között kell építeni egy hidat. Ennek a hídnak két útja van: barátság vagy szerelem. Mind a kettő csodákkal és fájdalmakkal teli út.
Megismered, milyen öröm a másikban önmagadra ismerni. Milyen segítség, ha megerősítenek bizonytalanságaidban. Milyen jó osztozni örömben, bánatban valakivel.
Aztán megtanulod, hogy nem bízhatsz mindenkiben. Ráébredsz, hogy nem szabad mindig mindent megmutatni magadból, hogy nem árt az óvatosság. Hogy milyen könnyen lehet megsebezni és sebeket kapni. Minél közelebb engedsz valakit, annál mélyebb sebet ejthet.
Később mindig így képzeltem el: ül két ember egymással szemben, mint két állig felfegyverzett páncélos vitéz. Lényegtelen, hogy mi a díszlet körülöttük. Beszélgetnek, felületes dolgokról, aztán puhatolóznak. Az egyik próbaképpen leteszi a tőrt az egyik kezéből, ezzel kissé védtelenné válik. Ha a másik is leteszi, akkor mehet tovább a játék. Egyre jobban kiszolgáltatják magukat egymásnak, egyre jobban megbíznak egymásban, majd eljön az idő, hogy egyre jobban segítik egymást. Létrejön a barátság. A jó barátság stabil, értékálló, időtlen, a másik fél feltétel nélküli elfogadásán alapul.
A szerelem több és kevesebb ennél. Először is instabil. Elmúlik, átalakul. Intenzívebb, katartikusabb, de illékony. Mást tanulunk a barátság és a szerelem által, de bármelyik hiánya az életben pótolhatatlan veszteség.
Kevés jó barát van, és kevés jó szerető. Talán, ez egyfajta értékmérő is, de motoszkál bennem a kérdés: lehet, hogy csak nem tanulunk meg jól szeretni?

http://www.chinapage.com/bridge/shanghai/donghai/donghai.html