Játszótársak III.

Most is képes vagyok felidézni azt a jeges, dermesztő érzést, amit akkor éreztem, amikor meghallottam következő nyáron hogy Horác megnősült. Ez is jellemző volt Rá.19 éves lehetett, és talán nagyon szerelmes, vagy épp csak olyan kedve volt? Sosem kérdeztem. Azt csinálta, amit akart, nem érdekelték a konvenciók. Amikor Vele voltam, azt éreztem, hogy kitágul a világ, nincsenek tabuk, értelmetlen szabályok. Ez a fajta szabadság időnként meg is rémített. Nem találtam a megszokott kapaszkodóimat. Úgy éreztem, nem megbízható, kiszámíthatatlan.
Van valami, amit Tőle tanultam, és még mindig jelen van az életemben: "Az esernyő kispolgári csökevény!" - mondta nevetve, mikor bőrig áztunk egy hirtelen jött záporban. Csorgott az arcunkon az eső, ahogy csókolóztunk, mit törődtünk az esővel. Az esernyőt mái napig sem szeretem. Azt hiszem, nincs is használható esernyőm per pillanat. Na, egyszer volt egy... Épp rendeztem a kirakatot, mikor megérkezett az áru, köztük szebbnél szebb esernyők is. Nem tudtam ellenállni, választottam egy bordó-szürke-ezüst színű csodát, és megvettem. Akkoriban már a későbbi férjemmel jártam, javában tagozódtam bele a kispolgárok népes gyülekezetébe, hát kellett egy ernyő is. Már aznap este szükség volt rá, mert esett az ólmos eső, mikor elmentünk egy szórakozóhelyre. Hazafelé jövet már bokán felül ért a hó, féktelenül, gyerekes önfeledtséggel örültünk a hónak, angyalkákat csináltunk, hógolyóztunk, rohangáltunk, a lényeg, hogy az esernyőm eltűnt. Hiába kerestük, nem lett meg. Elgondolkoztam rajta, hogy akkor ez most mit is jelent? Lehet, hogy nekem nem kellene belépnem az esernyősök társadalmába? Nem volt egy rossz kérdés...
Horác újra elsodródott mellőlem, nem is tudom mennyi időre. Mikor egyszer összefutottunk egy közös ismerősnél egy buliban, bizsergett köztünk valami, de zavart, hogy velem bizalmaskodik, mikor ott a felesége, nekem meg a pasim, a hódításairól mesél, számomra ettől minden, még a régi dolgok is bemocskolódtak.
Aztán katona lett, és levelet írt nekem. Elmesélte, hogy egyetemre jár, hogy megromlott a házassága, megkezdődött köztünk végre egy valódi "beszélgetés", leveleken keresztül. Nagyon jó levelek voltak, sok évvel később is újraolvastam őket, sokat segítettek akkor, mikor újra kellett építenem az önértékelésemet. Ezekben a levelekben megmutatta a gyengeségeit is, ettől szerethető lett, de zavaros dolgai miatt fenntartásaim voltak. Amikor személyesen találkoztunk, bennem ez a két érzés harcolt: szerettem és tartottam Tőle. Furcsa, hogy ez a sok-sok éven keresztül élő kapcsolat sosem teljesedett be. Úgy éreztem, Ő többet érdemel egy méltatlan eseménynél. Akármilyet nem akartam. Talán nem is ez volt a fontos az életünkben.
Aztán házasságok, gyerekek, történések töltötték ki az életünket, kinek kinek a sajátját.Valamikor azt mondtam Neki: Te vagy nagy ember leszel, vagy a börtönben kötsz ki. Szerencsére az első variáció jött be. Tiszteletreméltó kispolgár vált belőle.
Amikor segítségre volt szükségem, első szóra mozdult.
Vannak emberek életünk folyamán, akikkel egy családot alkotunk, akkor is, ha évtizedek telnek el anélkül, hogy találkoznánk, vagy beszélnénk egymással. Mintha nem telt volna el egy fél élet, ha találkozunk, ott folytatjuk, ahol előzőleg abbahagytuk.
Vagy mint egy színtársulat. Együtt játszunk egy közös darabban, segítünk egymásnak megtanulni leckéket.  Időközben a régi érzések letisztulnak, megmarad a szeretet, ami talán öröktől fogva itt volt és most is itt van velünk.
Amit most elmeséltem, talán nem is így történt. Én így éltem meg.
A valóság, mint "realitás", vagy "igazság" amúgy sem létezik.

 

blogs.voices.com