Bogozás

Kilépni egy hosszú évek óta tartó életrendből elhatározás kérdése. Akár nagyon gyorsan is történhet. Az, hogy feldolgozzuk a megélt éveket, egy hosszú folyamat. Természetesen érdeklődtem már ebben a témában sorstársaktól, mind azt mondták, nem könnyű. A kezdeti felszabadultság érzést követi egy homályos gubanc, amiből mindenféle szálak lógnak ki elkötetlenül. Mostanában, - ha épp nincs aktuális elfoglaltságom -, a napjaimat ezeknek a szálaknak a kibogozása tölti ki. Úgy érzem, hogy meg kell fejtenem, hogyan jutottam idáig, miért választottam azokat a megoldásokat, amiket éppen választottam? Ki voltam, kivé váltam, mit tanultam, és persze, hogy milyen árat fizettem mindezért? Szeretném elfogulatlanul vizsgálni, mintha kívülről nézném, de ezt persze abszurd óhaj. Minden részemet áthatja, ebből vagyok.
A történet mindennapos. Az teszi különlegessé, hogy egyszeri és megismételhetetlen. Én éltem át, az én érzelmeim, örömeim, fájdalmaim, csalódásaim, vagy sikereim adják a mintázatát. Lefejtem, mint egy megunt pulóvert, aztán majd kötök az anyagából egy újat. Talán.
Egyenlőre küzdök a szálakkal, igyekszem oldani a görcsöket.

 

iknitthereforeiblog.blogspot.com

Alapok

Az, amilyenné válunk felnőtt korunkban, nagyrészt a neveltetésünktől függ. Születésem idején nem volt könnyű az élet. Bár nem tudom, van-e olyan időszak, mikor könnyű az élet? Azt tudom, hogy még nem bomlott le a régi hagyományos rend, így a gyerekeket is ez alapján nevelték. Nem volt mindent szabad a gyereknek, csak azért, hogy ne sérüljön a lelke, vagy mert nem értek rá. Szigorú korlátok szabályozták, és egyben védték a gyerekeket.
A felnőttek szava szent volt, nem csak a családtagoké, hanem bármely felnőtté. A tisztelet alapból kijárt nemcsak a felnőttnek, de a tőlünk idősebbnek is. A gyereknek felnőtt társaságban hallgass volt a neve, csak akkor beszélt, ha kérdezték. Be kellett tartani az illemszabályokat, a szülő szégyene volt, ha a gyereke nem tudott viselkedni. A felnőttek figyeltek a mások gyerekeire is, számon tartották őket. Ha valami rosszat, vagy jót tapasztaltak, tudatták a szülővel. Sokkal szorosabb kapcsolatban éltek egymással az emberek, mint manapság.
Az utcabeliek mindent tudtak egymásról, folyamatos, napi beszélgetéseikben megosztották egymással az információkat: mi lesz az ebéd, ki halt meg, vagy ki megy férjhez, tojnak-e már a jércék, gyógyul-e a szomszéd anyja, vagy bármi hasonló. Esténként "tanyába" jártak egymáshoz, főleg a hosszú téli estéken, hol egyik, hol másik szomszédnál üldögéltek, beszélgettek, morzsolgattak kukoricát, dominóztak, vagy kártyáztak babszembe. TV még nem volt, hál Istennek, ezért nem a dél-amerikai birtokos fogadott lányának az aktuális szerelmi bonyodalmai, vagy halálos betegsége volt az téma, hanem a jól ismert falubeli, vagy rokon.
Az, hogy figyeltek egymásra, nem csak korlátozó erővel bírt, hanem segítséget is jelentett. Kérés nélkül segítettek egymásnak, ha valakinek szüksége volt rá. Tudták, ha valaki szűkében volt valaminek, vagy ha beteg volt, és nem tudott dolgozni, kisegítették. Ezek a dolgok kölcsönösek, és magától értetődőek voltak.
Mi, az utcabeli gyerekekkel együtt nőttünk fel, egyfajta közösségként. Mikor hol voltunk éppen, az a szülő figyelt ránk, vagy adott uzsonnára zsíroskenyeret, vagy ami volt a háznál. Rengeteg fajta zsíroskenyér volt. A natúr disznózsírtól kezdve a különböző sült zsírosig, kolbászzsíros, kacsa-libazsíros, ettük hagymával, vagy zöldhagyma szárral, őrölt paprikával meghintetten, később paprikával, paradicsommal, nyers, vagy savanyú uborkával, gyümölcsökkel, de megunhatatlanul ettük. Nem is volt nagyon más, mint zsíros, vagy lekváros kenyér, két étkezés között. Nem emlékszem, hogy bármikor is nyavalyogtunk volna, hogy nekünk ilyen nem kell! Az én generációm már nem éhezett. Én legalább is úgy emlékszem. A ruházkodás még nem volt tökéletes, de kenyér már minden családnál volt elég.
A divat még nem diktált. A hétköznapi ruha addig volt rajtunk, míg piszkos nem lett, ez több napot is jelentett, Illett vigyázni a ruha tisztaságára, mert a vizet hordani kellett az utcai kutakról, ami nem volt könnyű munka.
Artézi kutak voltak többfelé a falu utcáin. Ha a legközelebbinél sokan álltak sorban, vagy lassan folyt, menni kellett a távolabbiakhoz. Fürdés egy héten egyszer volt, amikor egymás után fürödtek le a gyerekek, majd az anya, aztán a legpiszkosabb munkát végző apa a kádban. Minden este lavórban mosdottunk tetőtől talpig. Az biztos, hogy sokkal kevesebb vizet pocsékoltunk, mégis tiszták voltunk. Mosás hetente egyszer, általában hétfőn, kenyérsütés általában szerdán volt. Minden munkának szabott ideje volt éa a család minden tagja dolgozott. A gyerekeket koruknak megfelelően, különböző feladatokkal bízták meg. Állatokra vigyázni, etetni  már a kicsik is tudtak. Később a teherbírásuknak megfelelően a kertben gyomlálni, kapálni, a betakarításban segíteni kellett. Első volt a kötelesség, utána a játék.
Folyamatosan ellestük a felnőttektől, mit hogyan kell csinálni, mert köztük éltünk, nem voltunk elkülönítve.
A hagyományos közegben természetes volt a különböző generációk együttléte, közös munkálkodása. A gyerekek "hallgatták a szót", figyelték, hogy viselkednek a felnőttek. A szokások, a rend észrevétlenül részünkké vált, átöröklődött. Kevesebb inger ért bennünket, de az az inger szilárd, egyértelmű kapaszkodókat adott.

http://mek.oszk.hu/02700/02789/html/174.html

Belső gyermek

Nem tudom, ki hogy van vele, de én soha nem érzem magam annyi idősnek, mint amennyi vagyok. Néha, ha a tükörben meglátom magam, elcsodálkozom, mert a kép, ami bennem van magamról, annyira más, mint akit látok. Pl. egyszer nézelődtem egy szakmai kiállításon. A stand alacsony volt, lefelé figyeltem, és csak a szemem sarkából regisztráltam, hogy a stand túloldalán egy nő is nézelődik. Már javában a következőnél jártam, mikor eljutott a tudatomig, hogy az a nő a "másik oldalon" én voltam egy tükörben! A tükörről jut eszembe, hogy egyszer az olvasó szemüvegemmel a szememen mentem a fürdőszobába kezet mosni. Ahogy belepillantottam a tükörbe, rájöttem, hogy mégis csak jól van ez a világ megalkotva, hogy ahogy az ember öregszik, romlik a szeme...
Szóval: az, aki szerintem én vagyok, megmaradt valahol 35-40 év körül. Akkor van ereje teljében, teljesen kifejlődve az ember, egy nő akkor "nyíló rózsa". Jó esetben már kifejlett egészséges öntudata van, tisztában van az életben elfoglalt helyével, adottságaival, erejével. Ám az esetek túlnyomó részében ez mégsem így van.
Ha megfigyelünk egy gyermeket, akit még alig befolyásolt a környezete, akkor egy boldog, elégedett, öntudatos, bizalommal teli embert látunk. Ahogy telik az idő, úgy deformálódik a magával hozott tökéletes énképe. Ez, a valaha tökéletes gyermek most is ott van bennünk, és riadtan figyel, hogy vajon képes-e megfelelni az összes elvárásnak, ami szembe jön vele? Beöltözött mindenféle védőruhába, megtanult számtalan védekező technikát, ám mégis magárahagyott, és sebezhető. Mindannak a mélyén, aki most vagyok, ott álldogál a gyermek, aki reménnyel telve jött ebbe az életbe, azzal a hittel hogy megváltja a világot, de legalább saját magát. Mikor is feledkeztem meg róla? Ő a részem, aki a figyelmemre és a szeretetemre vágyik, és arra, hogy érezze: tudom ki ő, szeretem, fontosak számomra az álmai, és igyekszem valóra váltani őket.
Visszahajolok valamikori gyermek önmagamhoz, magamhoz ölelem, megvigasztalom és elmondom neki, hogy nincs oka félelemre.

 

Child's Eyes, Sean Cloutier 1998