Folytatásos regény, álmodott világ, amelyben bármilyen egybeesés csupán illúzió

2011. szeptember 10., szombat

Este a presszóban

A presszó tömve volt. Nyugtalan voltam, mert nem lett volna szabad vasárnap este ott ülnöm. Lázadónak gondoltam magam, de az illegális dolgokat mégsem szerettem.
Juci negédelgett Ottóval, én meg unatkoztam, meg féltem a lebukástól. Már rég a koliban kellett volna lennünk, csak Jucinak randija volt az aktuális szerelmével, én meg falaztam, mert egy vonattal jártunk, és ezt a koliban számon tartották. Unottan nézelődtem, épp elcsíptem, amint a közeli pult mellett álldogáló, láthatóan illuminált alak felfedezte az asztalunkat, majd egy túl hirtelen mozdulattal ott is termett, levetődött egy üresen álló székre, és lelkesen felordított:
- Ottókám! Te itt? Meg sem látod a barátodat?
Ottó kiesett a turbékoló szerepből, kissé értetlenül nézett, majd felderült az arca.
- Pista! Bocs, de épp nagyon elfoglaltam magam! - vigyorgott, és a tulajdonos büszke tekintetével Jucira nézett.
- Megértelek Ottókám! A helyedben én is így tettem volna! - elismeréssel szemlélte a jöttére még szélesebben mosolygó leányzót. Jucit bármilyen hím feltűnése még magasabb fokozatra kapcsolta. A sötét, igéző szemek, fitos orr, évődő tekintet, és szexisen gurgulázó nevetés szinte mindig biztos sikert jelentett neki, nekem viszont a hátam borsózott, miközben bemutatkoztak egymásnak, majd élénk társalgásba kezdtek, és odaintették a pincérnőt, aki azonnal ott termett. Egy mocskosnak tűnő ronggyal átdörgölte a kis asztalt, felvette a rendelést és elment.
-A hamutartót persze nem ürítette ki! - dünnyögtem szinte magamnak, de valami miatt, erre Pista hozzám fordult, látszott rajta, hogy eddig észre sem vette, hogy ott vagyok, majd érthetetlen logikával angolul kérdezte:
- Who are you?
- I'm Kate - mondtam, majd válaszoltam néhány alapkérdésre angolul, aztán váratlanul kézen fogott:
- Gyere!
Magam sem értettem, miért rohanok kézenfogva egy félrészeg fickóval a sötét utcákon keresztül, miközben elkezdett szállingózni az első hó, és minden teljesen valószerűtlennek tűnt.
Egy kapu elé érve megtorpant, majd tovább vonszolt befelé, kinyitotta a régimódi ajtót, és villanyt gyújtott.
Régi, vastagfalú ház volt, az ablak elé kék füzetcsomagoló papír volt feszítve, csillag formájú lyukakkal. Egy  kopasz villanykörte volt az ablakba téve, és ettől fényes, csillag alakú fények vetültek a falra, miközben kék félhomály derengett.
A fehérre meszelt fal tele volt újságokból kivágott fotókkal, rajzokkal, középen egy gitár, benne egy csillag, a csillagban egy sötét Lennon-szemüveges srác képe, de mielőtt nézelődhettem volna, leemelt egy képet, ami színes filccel volt rajzolva.
Bárkák úsztak a tengeren, színes, vibráló, emberarcú bárkák. Ringtak a hullámzó vízen, úgy tűnt időtlenül, feltartóztathatatlanul haladnak, alattuk a szöveg:
"Megtalálni a hangok útját,
 hogy velük érkezzek a valósághoz,
 mert ez itt most csak egy rossz álom.
 Elhinni végre, hogy az vagyok,
 aki tud élni, szeretni és veszteni is gyávaság nélkül.
 S meghalni akkor, ha mindehhez nem kapok elég levegőt,
 csak annyit, mit ember kaphat e Földön."
A kezembe nyomta:
- Ez a tiéd!
Már mentünk is vissza, magunk mögött hagyva a régimódi parasztházban falravetített csillagokat, a még reggel bevetetlenül hagyott dunnás parasztbarokk ágyat, szegényes asztalt, széket, a gyalult hajópadlós, rongyszőnyeges legényszobát.
Ma sem értem miért én kaptam ezt az ajándékot. Évekig őriztem, míg lassan kifakultak a filccel festett színek, mára meg csak a szavak maradtak.
Mostanra talán már többen értik, mit írt akkor Varga Pista.

http://animusiquesaleau.skynetblogs.be/chanson-mer/

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése